VEZETTEM AMERIKÁBAN! - na meg pókok, fegyverek, szellemek, vihar

Nem, nem egy akciófimre ültem be, ahol hatalmas szellem-vérpókokra lövöldöztek a főhősök, közben pedig feltámadt a forgószél. Ez nem film volt.

A tegnap, azaz a péntek . végre tudok helyben és időben beszélni, nem kell dátumozni és gondolkozni - szóval egy szuper nap volt összességében, de az éjszaka kicsit paranormális volt. Dolgoztam, nem voltam valami csúcshangulatban. Végeztem délben, majd Janeth/miss Mexico/ kérdezte mit csinálok délután. Hát éppenséggel szabad vagyok babám, ráérek bármire! Mondta hogy háromkor végez, majd jön hozzánk. Végre volt internet, meg működő skype, addig elütöttem az időt. Háromkor jött is Janeth, de előbb elvitte Oliviat melózni, meg Katit is felhozta melóba a másik melóból, majd visszajött hozzám. Kicsit tartottam tőle milyen lesz a kommunikáció és eleve az egész. Kettesbe eddig helyiekkel nem nagyon voltam. Hát nem volt semmi baj, sőőőt! Ennyit és így egyhuzamban angolul én még sosem beszéltem, még élveztem is. Be sem állt a szánk. Én értettem, ő megértett. Elmentünk a bankba, elvitt kocsival, egy élmény hogy nem kell buszozni. Beváltottuk a kis csekkünket aztán benéztünk egy Outletbe, amiből itt nem kevés van, az út csak abból áll a partig. Durva. Láttam egy csomó szupi dolgot, de jelentem, egy fillért nem költöttem, mert ugye ott van a nyugat, ahová kell ősszel a pénzike, ruha meg minek??? :D Még az ékszerüzletben sem csábultam el, azért nem semmi! Ez már tényleg spórolás nálam. Pedig lett volna mit válasszak!

A parkolóban feltettem a mindent eldöntő, elsöprő kérdést; Vezethetek? Janeth először furán nézett rám, mert olyan hülyén kérdeztem. Mert gondoltam nem rögtön az autópályára fogok betépni egy számomra idegen kocsival. Egészen eddig nem volna baj. Öt és fél éves jogsival és soktízezer km-rel a hátam mögött nem az autópályától rezeltem be, hanem attól hogy a kocsi automata váltós. Ez most igazán vicces, lehet is nevetni. Ha azt mondanám hogy eddig automatát vezettem, és nem tudom hogy kell vezetni a manuálisat, akkor igen, érthető hogy aggódok kicsit. D váltós után automatától betojni, na ahhoz tehetség kell! Hiszen olyan mint egy játékautó. Nyomod, oszt megy! Igenám de magányos, hasztalan bal lábam rendíthetetlenül kereste a kuplungot, a jobb kezem pedig egyfolytában "váltón" volt. Nem csináltam semmi hülyeséget, de higgyétek el nekem, nekem az egyszerű a nehezebb. Na és persze a maga módján unalmas. Nem tudom jellemző dolog-e az automatánál, hogy ahogy menetbe kapcsolod, magától elkezd gurulni, de ez a Jetta bizony ment magától. Szóval azt mondom, lehet hogy hülyének néztek, de frankón zavarba jöttem az újdonságtól, Egyszerre vesztettem el az Amerikában vezetős és az automataváltós szüzességemet. Nem tettem meg egy hatalmas távot, csak néhány mérföldet, de azt is mint a csiga. Azért itt kicsit más a közlekedés - ugyebár... mint tudjuk sok az őrült - és a kocsi is máshogy működött mint megszoktam. Komolyan mondom nem sokra emlékszem az egészből, akkora extázisban voltam. Majdnem két hónapja nem vezettem, ez a leghosszabb idő mióta jogsim van. Olyan boldogság fogott el, le se tudom írni. Mintha repültem volna!

Pont azután hogy leírtam mennyire vezetnék, mennyire hiányzik, mennyire imádom, mennyit jelent, pont ezután jött az hogy összejött a dolog. Ingyen, bérmentve és boldogan!!!

Az egészben számomra nem az a legmenőbb, hogy én most akkor tököskiscsaj vagyok, mert Amerikában vezettem, jó persze, van egy varázsa, de komolyan mondom, nekem a vezetés maga az, ami elvarázsol. Bárhol legyek!

Fura ez az automatika. Én szeretek váltogatni, mikor érzem a kotor hangján az időt, hogy most kell, meg nem tudom, egyszerűen szeretem. Ez meg olyan kis uncsi. :D A parkolással kicsit kínlódtam, mert mint mondtam, a kocsi akkor is ment ha nem nyomtam semmit. Tiszta vicc.

Hazaértünk, kicsit lehültünk, aztán mentünk le medencézni. Pont le s lépett mindeni, így az egész medence a miénk volt, vagy egy-másfél órára. Annyit, de annyit beszélgettünk. És angolul. Nevettünk, lubickoltunk, néztük a naplementét. Fél kilenc körül kimásztunk végre, ázottan, kicsit már fázva. A lakásban olyan hideg volt, hogy kiültünk az erkélyre melegedni, ahol ismét eldumáltuk az időt, zuhanyzás helyett. Adri is hazaért, jött ment, kérdezett pár dolgot Janeth-től. Tízkor csak elmentem zuhanyozni, majd kocsiba pattantunk, immáron az anyósülés volt újra a helyem, felvettük Katit, elmentünk a Liquor store-ba avagy abba a bolttípusba ahol lehet kapni alkoholt. Itt nem kapsz ilyemit a szupermarketbe és 21 éves kor alatt szóba sem állnak veled. Megvettük a megveendőt, majd átmentünk a Walmartba/like Tesco/ vettünk élelmet, meg kinek mi kellett és hazajöttünk. Itthon vacsiztunk, iszogattunk csak lájtosban, kinn az erkélyen. Nem tudom mi van nálunk mostanában, de elleptek a pókok, különböző fajtájú, formájú vadállatok. Többnyire az ágyam környékén laknak, és akármennyire is hoznak szerencsét, én nem örülök neki hogy nálam tanyáznak. Ne az ágy körül, légyszi... Szóval egy hatalmas pók kezdett leereszkedni Janeth háta mögött, aki teljesen bepánikolt, Olivia meg mint valami testőr, rávetette magát a pókra egy papuccsal. Előtte pedig a medencében kimentett egy icipici pókot, akkor nem mondta hogy fél tőlük. A srác aki nálunk volt vendégségben hazament idővel, mi pedig bementünk a lakásba, mert iszonyat meleg volt kinn. Ezután pár percre, a semmiből, hatalmas vihar lett, de olyan hogy a szív is leáll tőle néha. Óriási villámok, eléggé közel, olyan dörgések hogy még a könnyed is kicsordul. Világvége!!! Mi benn ültünk, elkezdtünk beszélni a "szellemünkről" - állandóan kinyílik az ajtó csak úgy... - és ehhez hasonló dolgokról. Egyszer csak a hűtőben hatalmas csörömpölés. Mindenki elhallgatott, majd konstatáltuk, a jégcsináló gép indult el. Csak pont rosszkor.

Janeth gyorsan leszaladt még az eső előtt a kocsijához és hihetetlen, de pont abban a két percben becsapott a villám a szomszédba és olyan mennydörgés kísérte, hogy én még életeben ilyet nem hallottam, hatalmas robbanás és nappali világosság. Na tudtam másodpercek kérdése és Janeth beront az ajtón. Így is lett! Négy szatyorral szinte betörte az ajtót. Megmerevedett arckifejezéssel lihegett, majd elkezdte mesélni. Szinte mellette csapott be a villám és futásnak is eredt, annyira megijedt!. Az erkélyen szintén elmesélte a többieknek, ezalatt hallottunk pár lövést. Na itt tényleg beparáztunk. Elindult egy tűzjelző is, majd pár perc múlva szirénák és villogók. No le is szaladtunk a ház elé, lássuk mi történt. Három tűzoltóautó, rendőrség és kitudja még mi volt itt. Mindez hajnal egykor. Álldogáltunk egy darabig, mindenki fénylépezett, mások is kijöttek, három kisgyerek az anyja körül ácsingózott és mondogatták hogy; Mami, félek! Mami betessékelte őket a lövöldözés hírének hallatára, majd idővel én is elindultam felfelé. Közben lepörgött bennem egy kép, ahogyan felérek és a szemben lévő lépcsőn is pont felér egy férfi, meglát, belém lő és és lezuhanok a lépcsőkön. Igen, hajnal egykor, mindezek után az ember fantáziája kicsit már színes. Nem lőtt le senki, nem zuhantam le lépcsőkön, élek virulok. Bementem a lakásba, jöttek utánam a többiek, váltottunk még pár szót és én mentem lefeküdni. A szobában süvített a szél, be az ablakon, az ablak alatt még ott állt a tűzoltóautó. Adri mindezt átaludta, én meg elég fárad voltam már hogy könnyen elaludjak. Eseménydús egy nap volt.

 tűzoltó autó hajnal egykor

Ma elég kemény nap volt, kezdődik a szezon, az őrület és nyakunkon július 4-e, a függetlenség napja... No igen otthonról szimpatikusabb esemény. Itt, dolgozva kókemény, ahogy Pákó mondaná... Szóval a reggel úgy indult hogy telibekapott egy kukába repülő kávé hátulról, a jegeskávéból végülis csak a jeget felejtettem ki, majd a forró kávé helyett adtam egy jegeset. Indulásnak nem rossz. Még az előző naphoz tartozik, hogy el hapsi elkezdett velem ordítani hogy kérek-e borravalót. Értetlenkedésem vége az lett, hogy én meg ordítottam vele, hogy igen kérek, naná hogy kérek! Majd visszaadta az öt dollcsi visszajárót és ordítva közölte hogy váltsam fel és tegyek el egyet a többi adjam vissza! Mérgesen, üvöltve. Hát jó, apukám, ha ettől jobban érzed magad, csináljuk így! Én, mint borravalóhoz nem szokott ember, minden kis centecskétől zavarba jövök. Pedig itt nagyon is divat, sőt, "kötelező". Amúgy ma polip és százlábú fokozatba kapcsolva nyomtam Leonardo négykezű és lábú pasija elbújhatott mellettem. Kávét főztem, fánkot adtam, pakoltam, az étkezőt takarítottam, croissant sütöttem, jeget hordtam, mosogattam, meg mittudomén. Sokszor egyszerre csináltam több dolgot, sőt egyfolytában egyszerre csináltam több dolgot. Két óra ráhúzással elszabadultam. Csöppecskét jólesett. Fáradt voltam a nem sok alvástól. Beugrottam cigiért Olivianak, utána hazajöttem és már vettem is a fürdőruhát, irány a medence. Tömve volt, nem volt szabad napozóágy, de mi a fölrön is elvoltunk. Beton, nem beton, úgyis a víz számított. Egy idő után lett két szabad ágy, pont kettő. Azon szépen ettük a paradicsomos humuszt tortillaval aztán csicsikáltunk egy fél órácskát. Arra keltem hogy a szívem kiugrik a helyéről, mintha futottam volna. Be is mentem azonnal a medencébe. Felforrt az agyam. Borzalmas volt. Mondtam is hogy nekem itt vége a medencés pályafutásnak mára, mert rosszul vagyok, vízben és vízen kívül egyaránt. Azóta csak írogatok, pihengetek és haldoklom, mert fáradt vagyok, de ezt meg akartam még írni. Holnap megint tömeg lesz, vasárnap lesz, szóval mi lenne. Magyarországon és Európában no meg onnan keletre már július van, itt még csak június. Még pár óráig. Vicces ez, nagyon vicces. Most szerintem lezuhanyzok, aztán júliusba alszom magam. Szombat van, de hatalmas fáradtság. No behoztam magam. A jelenbe írok. ;) Remélem örül mindenki, én igen!!!

A mexikói szülinapom, átépítés, első szusim, hamuban sült pogácsa buli

Érdekes dolog valahonnan úgy hazatérni, hogy nem bánod. Hiába volt jó, hiába volt különleges. Életemben nem éreztem még azt az érzést egy hazatérés alkalmával, hogy nyugodt vagyok és még örülök is. Teszem hozzá kiemelten, hogy valami JÓ után. Ide így térek haza. És ha most felcsendül a gong a fejekben, hogy persze, mert ez sem az igazi otthonom, azt kell mondjam, dehogynem. Itt élek, lakok, dolgozok. Az hogy haza kell egyszer repülni, nem jelent ebben a pillanatban semmit. Ez nem egy kölcsönvett élet, ez az igazi életem. Én hozom a döntéseket, én teszek lépéseket, nem függök, nem vagyok alárendelve semminek, senkinek. Szóval ki kell hogy mondjam végre, elégedett vagyok. Még magam is meglepődöm, nem hiszem el. Állandóan elégedetlenkedek legbelül, de közben elégedett vagyok. Nincs az az érzésem hogy továbbállnék innen, nincs bennem a "keresnem kell az utam" állandó visszhangzása. Ez az utóbbi néhány napban tisztázódott le bennem. Nagyon sokszor nagyon nehéz ez az egész. Ennek egyetlen oka van, az otthon hagyott emberek hiánya. Per pillanat eszembe nem lenne hazamenni, ha ingyen dobnának meg egy jeggyel és hozzá pár fizetett szabadnappal, akkor sem. Inkább annak örülnék ha engem tudnának meglátogatni az embereim. Hamarosan két hónapja vagyok itt és igen, megfordult a kocka. Jónak találom. Őszintén mondom, nem egy nagy titok, a munka nekem "kevés" ami kreativitást illeti. Én szeretek alkotni, így vagy úgy. Szellemileg, vagy fizikailag. Szeretek gondolkodni, szeretem ha valami változatos és igényel némi intelligenciát vagy ötletességet. A kávékban és fánkokban semmi kihívást nem találok, úgy érzem több vagyok ennél. Több vagyok, de mégis ez jelenleg az egyetlen dolog ami felnyitja a sorompót az egész amerikai élethez. A gyorséttermi karrier sosem volt egy vágyálmom, de be kell lássam, mégis ez adja a legtöbb lehetőséget, rugalmasságot és jelen esetben még fizetést is.
Alkotnék, nem tudom elmondani mennyire alkotnék! Festenék most legszívesebben. Vennék egy vízfestéket néhány ecsetet, papírt és csak festenék a vakvilágba. Nem azért mert különösebb tehetséggel lennék megáldva a festészet terén, de annyira ki tudom magamból adni vele a feszültséget.
Vezetnék. Beülnék a kocsimba és teljesen egyedül mennék. A partra, vagy csak a pusztán át, a naplementében, éjszaka vagy akármikor igazából. Ha van valami ebben a világban ami engem megnyugtat és kikapcsol, az a vezetés. Egy olyan embernek mint én, aki az első percben letette a jogsit/semmiből nem húztak meg, egyszer sem/ és négy éve van saját kocsija és egy konkrét évet a kocsijában élt le, na, az ilyen embernek bizony letörik a szárnyait azzal hogy nincs egy paripája amit megülhetne. A kocsim az én otthonom. Ha ideges voltam, ha szomorú voltam, ha boldog voltam bepattantam és mentem. Ennyi hiányzik Németországi életemből, hogy voltam én és a kocsim és megváltottuk a bajor világot két hónap alatt együtt. Lassan két hónapja nem volt pedál a lábam alatt és szinte terápiás kezelésként hatna rám a gázpedál nyomkodása és a kormány tekergetése. Még nem volt rá lehetőségem. Az autóvásárlást idénre végül elvetettem, helyébe léptek aktuálisan fontosabb dolgok. Egy nyugati parti utazás. Kocsim van otthon, lesz is, megvár. De otthon nincs se LosAngeles, se LasVegas, se SanFrancisco. Igen. Ez vár rám idén. Megígértem magamnak, be is kell tartanom. Nincs mese.
Sokszor van hatalmas hiányérzetem. Az emberek, a vezetés és az alkotás miatt. Néha oly jó lenne ha legalább egyik vagy másik kicsit teljesülhetne. Ha az ember magányos életformát választ, vagy megfutamodik vagy kemény lesz. Nem állítom hogy kemény vagyok, de sokszor megfutamodnék. De érzem hogy változom. Otthonról nem tudtam elképzelni sem hogy mi vár itt, és hogy az Itt, mit vár tőlem. Egyet tudok, jövőre visszajönnék még egy ilyen fél évet lehúzni, Dunkinnal és minden egyéb hasonlóval. Egyetlen egy feltétellel! Veszek egy kocsit. Jövőre tényleg veszek egy kocsit. Akkor kerek lesz ez a kis világ. Remélem minden összejön...!

Tán kicsi sokat adtam most magamból, tán nem. Aki ennyit tud most rólam, koránt sem tud mindent. Sejthet egy képet rólam, egy embert, de ez még semmi. Aki jártasabb az emberismeretben talán többet is lát a sorok között, akár meg is fejtett. De kétlem. Én bonyolultan vagyok egyszer. És ennyi! :)

Csütörtök/06.21./
Csodás munkanapra ébredtem. Az előre beharangozott átalakítós napon, ami azt jelentette hogy pénztárgépcsere történik. Nem nagy ügy??? Háát nálunk az...
Reggel még minden úgy ment, ahogy eddig. Kávék, fánkok, szendvicsek, majd eljött a 11 óra és a tér beszűkült, az összes Sharp elhallgatott, örök nyugovóra tért. A búcsú nem volt könnyes, inkább káoszos. Én ki is vontam magam a kasszázás feladata alól. A kasszázás úgy nézett ki, hogy papír, toll, számológép és folytonos kukucskálás az ártáblára. No nem, köszönöm, inkább gyártom a kávét és csomagolom a fánkokat. Egyre kisebb helyen tudtunk mozogni, egyre kevesebb dolog működött. Már a víz is el lett zárva. A benti rész már nem is működött, csak a drive. Aztán már az sem. Az üzlet bezárt. A munkálatok mentek, kő keményen, és mi csak takarítgattunk meg álltunk mint a tök. Egykor végeztem, haza is mentem. Aztán egy körre visszamentem, mert be kellett vinnem pár papírt, és elküldenem a képeket pendrive-on a csajoknak. Addigra mindenki civilben üldögélt, eszegette a még ottlétem alatt megrendelt pizzát és relaxált. A legnehezebben induló, leglazábban végződő műszak.

Péntek/06.22./
Kezdeném a ténnyel, nem ezen a napon van a szülinapom... :D
Szabadnap, pihenés, netezés után hazaállított Olivia, Jeneth-tel. A mexikói munkatársunkkal. Nagyon csípem a csajt, olyan teljesen egyszerű és normális. Beszélgettünk egy csomót utazásról, nyelvekről, zenéről. Vicces nekem hogy neki Európa egy olyan vágyálom mint nekem Amerika volt. Persze, nekem is van még egy csomó minden amit megnéznék az én kontinensemen, de ugyebár az nem egy olyan nehéz menet mint innen odakerülni.
Janeth elhívott magukkal, kocsikázni, postára meg boltba, naná hogy csatlakoztam. Elintéztük ami el kellett, shoppingoltunk is, felvettük Katit a parton, és elmentünk a közelben lévő mexikói étterembe, ahol én még nem voltam, de már szemeztem vele. La Tortunega. No ki is kértük a kis vacsoránkat. Én valami csirkés, gombás, megnemmondommit kértem. A többiek Fajita-kat. Szerintem mindegyik nagyon finom volt, Oliviaval mi csereberéltünk is, fifty-fifty alapon, így tök jól jártunk. Majd jött a lányok őrült ötlete! Mivel a szülinaposnak járt egy ingyen desszert ezek kitalálták hogy legyek én az áldozati bárány. Tehát születésnapom volt. A pincér előtt finoman megemlített "te vagy a szülinapos, ma te fizetsz" mondat után a pasas a következő kör alkalmával kérdezte is hogy van köztünk szülinapos? Égett a pofám de feltettem a kezem, lesütöttem a szemem, ők meg felkiáltottak hogy igen, ő! Pár perc múlva megjelentek egy sombreróval, a fejemre vágták, elém tettek egy fagyikelyhet és a három fickó spanyolul zendített rá a happy birthday című dalra, és még valami kis kézi hangszerek is voltak náluk. Annyira zavarban voltam hogy el sem tudom mondani, szégyenemben és szégyenlősségemben. Óriási volt ettől függetlenül! A végén az egyik fogta a kanalat és egy kis tejszínhabot nyomott az orromra. Háát... nagyon röhögtem. Le is lett kamerázva ez a menet, szívből örülök neki. Immáron van egy amerikai-maxicói szülinapom is amit ünnepelhetek június 22-én. Sebaj, az ascendensem amúgy is rák. És eleve skorpio vagyok, oly mindegy, majdnem ugyanúgy néz ki :)
A fagyi isteni volt! Minden nap meg tudnám enni! Ezután fizettünk és mentünk, kint az utcán már álltak az emberek asztalra várva. Nagyon durva. Oliviat hazavittük, mi még beugrottunk a Marshallsba ahonnan ismét nem tértem haza üres kézzel... Szörnyű!

Szombat/06.23./
Meló. No kipróbálhattam a működésben lévő vadiúj regisztereket. Prím volt, mert mindig lefagytak, rengetegen voltak, és káosz a köbön. Valahogy csak elvittük a dolgot. Két órát kellett ráhúzzak a műszakomra. Nagyon durván sokan voltak. Élmény volt hazaérni. Meló után vettem grillcsirkét és salátát, ez volt a nap fénypontja. Nagyon jól esett! A nap nagyon unalmas volt ezután, este is semmi esemény.

Vasárnap/06.24./
Meló. Megkérdeztem a főnököt a szabimmal kapcsolatban meg az itt tartózkodásommal kapcsolatban. Csupa jó örömhírrel szolgált. Vígan baktattam haza. Itthon ért egy kisebb fajta vita, ami már miért is ne aznap kéne mikor a kedvem az egekben. Megint eseménytelen délután és este.

Hétfő/06.25./
Ilyet hétfőt itt még nem láttam, őrült sok ember és káosz. A nap úgy telt el, hogy mire az órára néztem vége is volt a műszakomnak. Avagy mégsem. Megint bennmaradtam plusz két órát. A hajam téptem, nagyon fáradt voltam. A gépek megint akadoztak, de végülis működtek. Volt egy pont ahol a sírás majdnem elfogott, de lényegében élve szabadultam. Egy élmény volt! Esős nap volt amúgy is. Itthon csak gubbadtam, zenét hallgattam. Igazából élveztem kicsit az esőt, sötétséget. De estére előbújt a napocska, és a búbánatos idő felszívódott. És a naplemente is pazar volt!

Kedd/06.26./
Munka, mi más? :D
Utána hazajöttem, és megfeledkeztem egy kis apróságról. Így összekaptam magam, buszra pattantam és máris a bankban voltam. Ez különleges alkalom volt. Felváltottam az utolsó kis európai pénzikémet és feltettem a számlámra. Húztam az időt, direkt, hogy el ne költsem, de most feladatom volt. Küldetésem.
Lementem Kati elé a partra, együtt visszajöttünk, elmentem boltba, megint vettem olyan csodasalátát. Olyan mennnnyei!!!!! Hazajöttem, leubbadtam a gép elé, és perceken belül lett egy lefoglalt jegyem LosAngelesbe. Hinnétek??? Én nem hiszem! Mivel a netem hol meghal, hol csiga, nem mertem bevállalni a foglalás hadműveletét, mert vagy Kamcsatkába foglaltam volna végül, vagy háromszor vonta volna le az összeget. Szóval drága philadelphiai Vivim, kinek utitársa leszek én, teljesítette a feladatot, szóval jelentem, Misson Possible!
Fel nem fogom, hogy lapul az e-mailjeim közt egy foglalás, és október közepén Philadelphiából átröppenek LA-be. Magyar díszkíséretben, magyar fogadóbizottsággal. Akad itt mindenhol egy meglapuló bajtárs. Igazából nem vagyok annyira felpörögve mint ahogy elvárt lenne, elvégre is egy "baj" van az egésszel; mikor hazajövök a west coast trip-ről két hetet még lehúzok itt aztán már megyek is haza. Tehát naná hogy várom izgalommal, csak az időpont "szomorkás". Azthiszem egy napra bőven megfelelő örömmennyiségben volt részem.
Este még kiültem Katival az erkélyre, azt hittem ott halok meg a fáradtságtól, de jó volt dumálni.
 Utána nem kellett altatni.

Szerda/06.27./
Egy csodás szabadnap, sok alvással! Felkeltünk nem sokkal később már a medencénél barnítottuk a sejhajt, pancsikáztunk, pár óra múlva éhségtől felindultan ellibbentünk egyet a svédasztalos kínaiba Julijat a főnököt is magukhoz csapva. Megtömtük a tálat, életemben először kipróbáltam a szusit, hozzá mindenféle, tészta, csirke, nemtudommi. És egy kis leveske. Ez volt az első kör. A szusi nem nyűgözött le, pláne a szójaizé.... De köszönöm szépen, legalább kipróbáltam, ez is ilyen felvágós történet; "óóó hát igen, kipróbáltam Amerikában a szusit, de nekem nem jött beee...." :D Hehe
Aztán vettem egy tál gyümölcsöt, dinnyék, barack, mandarin. Már kipukkadtam, de jött a sütis-pudungos kör. Telezabáltuk magunkat, hazahozódtunk, fürdőruha vissza, medencéhez vissza, folytattuk a nem túl eseménydús délutáni sziesztával a napot. Egy fél napot töltöttünk lenn összesen és nem s vágytunk többre. Hirtelen feljöttünk a lakásba, zuhany alá vágtuk magunkat és hipphopp már shopping körúton találtuk magunkat. Kati vett parfümöt én meg egy pulcsit/még hova???/ és egy nadrágot. Mondjuk azt sem tudom még hova... Hőség van all day, all night... Mindennap. Mindegy, nyertes kör volt megint. Hazajöttünk, Kati perceken belül úton is volt valamerre, én pedig nem voltam rest felkapni az új nadrágom, egy pólót kettőt pederni a szempillámon némi feketével, kistáska és nekiindultam az éccakának egyes egyedül. Az igazság az hogy igenis elkapott az esténkénti mehetnék itt. Otthon a kis magyar valóságomban nem volt rám sok dolog jellemző, ami itt érthetetlen okokból előtört belőlem. Ruhácskák, cipőcskék, bulicskák... Hát ez volna az amerikai énem... úgy látszik. Pedig a bulik szerintem a maga módján bénábbak, egykor záróra és sok egyéb ok miatt. De itt laza vagyok, majd szétesek, nem foglalkoztat a környezet és hogy ki mit gondol. Ide jól érezni jöttem magam, hát azt is teszem, ahogy csak tudom. Szóval eltipegtem a buszmegállóba, vártam a buszocskát, átszálltam a másikra majd megérkeztem a beachre, a kihalt mindenségbe... A hely ahová menni terveztem üres volt. Igy be sem mentem. Elindultam tenni egy felfedezőkört, de nem kellett messze menjek, az első saron balra, és már szembe is nézett velem, egy jófej kis helyecske. Élőzene, kocsmahangulat; Üdv otthon. Továbbsétáltam azért, hátha van más is, de bementem. A hely neve FroggenPond. Leültem, kértem egy itókát, hallgattam a gitáros öreget, kicsit falsul nyomta a számokat legalábbis ami az éneklést illette, de az utolsó számon felkaptam a buksit és igyekeztem vele énekelni, ami elég nehéz volt tekintve hogy olyan tempóban adta elő... olyan lassan, ahogy én még nem hallottam. A szám a következő volt; Animals - House of the rising sun. Szóval a papinak a végén kijárt a taps azért, na.
Közben elkezdtem ügyködni a wifire csatlakozáson, ami nem sikerült az alatt a másfél óra alatt míg ott voltam. Sajna a telefonom is meghalt. Remélem átmeneti búbánata volt... Ezután még volt két banda, egy igencsak ronda emberekből álló, csúfrút énekesnő áldott jó hanggal és egy kopasz giliszta gitáros és a többiek sem voltak épp szépek. A zene jó volt, olyan könnyedebb, szerelmesebb, de nem nyálas hanem olyan bluesos.
Utána jött három srác, kis jóképű gimnazisták, nagyon jó kis zenét nyomtak, nagyon jól hangszerelve, viszonylag jó énekhanggal. Szájharmonika, alternatív öltözködés. Jó volt, én azt mondom. A 201-es buszomon oda is vissza is a mikulás hozott. Hosszú ősz szakáll, szemöldök és haj. Csak nem volt elég duci. Szerintem ez a nyári melója, buszt vezet, kicsit fogyózik, elvégre nyár van, aztán ősszel jó sokat zabál, hálaadáskor kifejezetten belehúz, hiszen az az utolsó hajrá december 6-áig. Aztán hatodikán felveszi a jelmezt, letudja a virgács, narancs, csokimikulás-kört, este ledobja elmegy szabira, és kezdődik mindez előröl. Szóval Joulupukki itt dekkol nyáron, a 201-es buszon. Finnország is uncsi lehet egész évben... :D
A másik buszon pedig az egyik jófej bácsi sofőrködött épp, aki van oly kedves, hogy ott tesz le ahol kéred, nála nincsenek megállók... Így nem kellett hajnalban sétálgatnom hazafelé.

 igazi, menő budiban pózolós képek ;)

 egyedül, de nagyon :)

Csütörtök/06.28./
Meló, utána haza. Felfedeztem hogy nincs net már megint, ahogy szerdán sem volt. Maradt a "B" terv, az alvás. Mikor Adri felkeltett fél hatkor épp egy "édes" álomban voltam, valami Dunkinos fagyigyárban és kóstolót tartott a területi vezetőnk vagy hogy is nevezik. Éppen boldogan fagyiztam mikor fel lettem keltve. Meséltem hogy épp mit álmodtam, majd Adri megjegyezte, legközelebb dobj egy sms-t hogy merre jársz álmodban és nem keltelek fel. Én ezen nagyon jót nevettem. Mennyire jó lenne! :D Az álom úgy indult hogy találtam egy kápolnát a buszmegállóban ahonnan a főnököm jött elő, egyszer csak bank lett, mert jegyre akartam címletet váltani, majd a bankból fagyigyár lett... No igen, bankba sokat járok, tény, nem csodálom, a fagyigyár azért jötte elő mert aznap kóstoltam meg az új fagyinkat a dunkinban sós karamellás fagyi. Annyira mennyei! Nem a fagyis sós, hanem a karamella nem édes. Hülyén hangzik így, tudom... de finom, na! De hogy a kápolna mér ficcent be a képbe...? Tény sokszor imádkozom, a szó nem teljesen igaz értelmében. Mindig kérlelem a havert odafenn, nevezzük Istennek, hogy segítsen egy kicsit belerázódni dolgokba és elérni dolgokat. Azt mondhatom jóban vagyunk. Szó-szó, jól alakul amit szeretnék. Ez most egy fura dologba való betekintés engedése volt részemről, de ciki vagy sértő vagy akármi, én legalább hiszek. Hiszek magamban. Ezek a kis közjátékok pedig a lelki nyugalmamat szolgálják. Szóval nem tudom továbbra sem a kápolna mit jelent, de álmodtam vele.
Hmm... most meg is néztem. Az álomfejtés szerint a következőt jelenti: "Templomot látni: minél nagyobb, díszesebb: annál nagyobb önbizalomhiány; kis templom, kápolna: megalkuvás, szolgalelkűség. Templomba bemenni: egyenesség, vállalása saját ügyeidnek. Templomban ismerőssel találkozni: komoly szándék. Templomban prédikációt hallani: keresed a helyes megoldást. Ismeretlen templomban bolyongani, ahol oda nem való tárgyak, bútorok vannak: könnyen barátkozó természet. Templomban oda nem illő dolgot csinálni: szenvedélyes szerelem. Kis templomban, kápolnában társaságban, emberek között lenni: meleg családi érzelmek, egy kis sértődékenységgel vegyítve."
Ez nem az egész, van még több opció, de ezek kicsit az álmomnak megfelelőek. Na találjam mi akkor mivan; kis kápolnába, ahol oda nem illő dolgok voltak, társasággal mentem, ahol egy ismerősbe botlottam... Szóval? :D Na mindegy.
Este volt egy kis vita a csajok között a légkondi ügyében. Van aki megfagy, van aki megsül, mindezt ugyanolyan időben... Hát annyit mondok, kánikula van a javából.
Tíz után mentem Katihoz a Dunkinhoz, beszélgettünk a teraszon, majd elmentünk vásárolni egy kis elemózsiát. Hazajöttünk, erkély, előcsaptuk az újabb adag szusit, és vicc avagy sem, de ez, a csomagolt verzió viszonylag ízlett, szója nélkül. Én saliztam, és fagyiztam. Az álmomnak köszönhetően kénytelen voltam venni Snikers fagyit. Karamella és mogyik. Nyamiiiii! Megettem a fél dobozzal, majd kipukkadtam. Aztán mentünk pihizni.

Folyt köv ;)

Washington D.C. - avagy üdv a fővárosban

Szerdán bizony nagyszerű napot zártam, életre szóló élményt szereztem, és egy hatalmasat csalódtam - pozitívan.

Washington. Ha vannak Amerikában nagyvárosok amik szerfelett érdekeltek, akkor Washington nem tartozott sosem közéjük. Úgy voltam vele mindig is, hogy "kötelező olvasmány", olyan hely, amit látni KELL, de amúgy nem nagy szám. Már akinek, ugyebár. Nyilván akad, aki megveszne érte ha mehetne, minden vágya, vagy egyszerűen csak nagyon érdekli. Ez az én véleményem volt, azaz nem érdekelt különösebben sosem, de annyira mindig is, hogy nem árt megnézni, ha van rá lehetőség. Sosem mondtam volna rá nemet, ez nem nagyzoló vagánykodás hogy gondolatban legagyiztam, persze hogy szívesen mentem, itt a lényeg tulajdonképpen annyi, hogy nem volt sosem egy főkedvenc meglátogatandó hely számomra. Ezt túl is ragoztam, de megvan rá az okom.

Ennek fejébe meg is ragadom a lényeget, én imádom Washingtont. Nem élném ott le az életem, de nem mondanék nemet ha újra alkalmat kapnék rá hogy menjek. Ne képzeljetek semmi extrémet. A város elegáns, tiszta, kultúrát és kultúrával teli, nyugodt, nem büdös, nem nyüzsgő. Olyan mint egy hazai, vidéki nagyváros, csak nagyobbra szabottan. Zöld, parkos, családias. Rengeteg múzeummal, európai hangulattal. Annak aki már megjárta mondjuk NewYorkot talán a maga módján unalmas lehet, amennyiben felhőharcolókra, tömegre és vibráló metropolisra számít. Nem, Washington nem ilyen. A maga módján meg is hatódtam mikor tudatosult bennem, igen, az Egyesült Államok fővárosában járok, itt történnek a világot megmozgató politikai események, itt található a FehérHáz, a Pentagon(amit nem láttam sajnos) a Washington emlékmű, az én Lincoln szobrom és nem utolsó sorban itt játszódott egy bizonyos filmjelenet, mikor Forrest Gump találkozik az ő Jenny-jével, aki átszalad a bokáig érő vízben. Abban az igen hosszú mesterséges tavacskában, amit az én tiszteletemre épp renováltak/miért is ne, miért is ne a számomra legizgalmasabb látnivalót/, persze ha én megyek valahová, olyan nincs hogy ne lenne felállványozva, elkerítve vagy bármi szabotázs ellenem.:D Az épületek csodálatosak, sok-sok oszloppal amit én ugyebár kiemelten imádok, ettől volt nekem annyira európai. Kívülről csodaszép múzeumok, hivatali épületek és miegymás!

Szóval igen, jó kis hely ez a Washington, de meséljem már el végre hogy mi is történt ott velem!

Szerda reggel nagy izgatottság közepette keltem fel. Elsősorban persze azért mert megyünk, másodsorban fogalmam nem volt hol a memóriakártyám a fényképezőgéphez -nem is én lennék... Óracsörgés előtt már fenn voltam, éber álmot aludtam amúgy is abban a pár órában, ami jutott. Isteni csoda, hogy mindent megtaláltam, amit vinni akartam magammal, a memóriakártyát is. A hajam, is úgy állt ahogy kellett, ez itt igen különleges dolog, tekintve hogy állandóan meleg van éjszaka, és reggelre még az agyam is leizzad és keresztbe áll. Szóval minden rendben volt, lezuhanyoztam, elkészültem, glédában álltam. Felvettem az új, külön ezen célból vásárolt nyári ruhácskámat, tekintve hogy 35fok körülit ígértek avagy itteni számítás szerint nagyjából 100fokokat, nekem meg csak farmerem és pólóim vannak. Izgultam, mehetnékem volt már, kő keményen!

Kontaktban álltunk az OceanCity-s lányokkal, merre járnak, mikor érnek ide, késtek kicsit. Adrival elsétáltunk az autókölcsönzőhöz, reggel nyolc óra volt, és dög meleg. Már! Na lepapírozták amit le kellett, megkaptuk az igen furcsa kinézetű, piros Chevy-nket.

 Helyet foglaltunk, aztán kilenc óra előtt végre elindultunk. Jóbarátunk a GPS természetesen velünk tartott. Szuper kis helyeken mentünk keresztül, ültetvények, házikók a puszta közepén, kiserdők, aranyos kis kertes házak. Igazából szeretem ezt a helyet, ezt a környéket. Lehet hogy hazulról mindenki inkább egy nagyvárosba vágyik, de őszintén mondom, én most már eljutottam odáig, hogy imádom ezt a környéket, még így is, hogy nincs se kocsim, és minden olyan messze van. Delaware a szívemhez nőtt. Eljátszadozom az utóbbi időben bizonyos gondolatokkal emiatt...

Útközben megálltunk egy benzinkútnál, mosdó felkeresési célból. Mentünk mendegéltünk, mikor elértük végre a várva várt BayBridge-t, ami egy hosszú híd, ami összeköti a félszigetünket a szárazfölddel. Igaz mi is azon vagyunk, de olyan fura formája van ennek a félszigetnek, hogy az szinte már sziget. :D Repesztettünk az öböl felett, a vízen vastagon állta a pára. Ahogy lehúztuk az ablakot, fotózós indíttatásból, szó szerint megütött a forróság, szinte harapni lehetett. Ó hát nagyon szuper volt! Ujjongtunk, vigyorogtunk, imádtuk!

Már nem volt olyan messze a cél. Lassan tankolnunk kellett, és hát öt lány lévén újabb mosdólátogatás is szükségeltetett. Néha nem jó helyen tértünk le, a gps újratervezett szóval sebaj. :)

Találtunk egy benzinkutat, mosdó nélkül, de készségesen elirányítottak a szemben lévő igencsak lepukkant gyorsétterembe, így a kérdés megoldódott. A lányok át is öltöztek nyáriasabb textilbe. Visszamentünk a benzinkúthoz, tankoltunk. Igenám, de ez sem olyan egyszerű. Oké, itt Amerikában a kocsik többsége benzines, tekintve hogy van saját olajuk hozzá. Olcsóbb. Hát körülbelül olyan 270 ft/l. Röhej, mi? És ez itt még egy elég megdrágult ár. Naszóval, oké hogy általában benzines, de honnan tudjuk biztosan, ha nem mondtak semmit a kölcsönzőben. Na szerencsére bele volt írva  a kocsiba. Ez oké. Ami itt igen praktikus dolog, az az, hogy be sem kell menned a pénztárhoz hogy fizess, de nem is kell még csak kommunikálni sem. Rögtön ott a kijelző alatt van "önkiszolgáló" fizetési lehetőség, fizethetsz tehát very gyorsan a kártyáddal. Azért mire mindent megfejtettünk, már hárman tankoltunk igazából. Teszem hozzá szinte mind szőkék voltunk, pazar látvány lehetett a vacillálásunk. Annyira nők...! :D

És akkor végre már elég hamar elértük a fővárost. A GPS elvitt minket a megadott helyre, ahol elvileg ingyen parkolhattunk volna, ha találunk helyet. Itt kezdőzött a kőkemény kavirnyázás. Már láttuk a csúcsát a híres oszlopnak. Nagyon beizgultam! Találtunk egy helyet, letettük a kocsit, megkérdeztük a bácsit a bódéban, közölte hogy az valami kormányzati parkoló tessék odébb állni. Odébb álltunk, de éppen túrták a várost, káosz, sávlezárás, parkoló sehol. Találtunk egy garázslejárót, elvileg azt kerestünk már addigra, de az valami biztonságiak által őrzött magánparkoló volt. Áthágtunk megannyi közlekedési szabályt, azt sem tudtuk merre tovább, kérdeztünk jónéhány rendőrt, de nem volt egyértelmű már semmi. A legtöbben igen kedvesek, mosolygósak, segítőkészek voltak csak semmire nem mentünk vele. Na amikor már azt hittük megtaláltuk a garázst, begurultunk valami szeméttároló garázsba, ahol szó szerint pofánröhögtek minket, mikor lehúzták a lányok hátul az ablakot, és kikukucskált még három szőke. A hapsi annyira röhögött, hogy elmondani nem bírta merre menjünk, hátraszólt a kollégának ezt nézze meg. Aznap, ott a szeméttárolóban mi voltunk a helyi látványosság, piros csomagolásban. Jöttünk parkolni kéremszépen! Elmondta végül a fekete forma, hogy merre menjünk és ahogy megindultunk a semmiből előhajtott egy villogó rendőrterepjáró, de az is inkább mosolygott és előreengedett minket. Ahh, volt ott parádé.

Megtaláltuk a parkolót, nem is volt drága, már mindegy volt csak szálljunk ki és haladjunk. Felmentünk a lifttel, ami már eleve nagyon puccos volt, aztán egy hiperszuper kórházban találtuk magunkat. Nem vicc, olyan volt mint egy hotel. A mosdó olyan volt hogy ebédelni lehetett volna benne. Capital Hill Medical Center, mint kiderült itt parkolunk. Másik lifttel kijutottunk végre a városba. Hatszázmillió fok, veszedelmes hőség, de tényleg! Szedtük a lábunkat, azt sem tudtuk pontosan merre. Egyet tudtunk, meg kell találnunk Kate-et, Adri bostoni barátnőjét. Ő ott várt minket ahol elvileg parkolnunk kellett volna, szóval nem volt közel. Megkérdeztünk még egy fekete pasast merre is van az arra, útbaigazított minket, mi pedig rohantunk a cél felé. Jó fél fél óra volt mire odaértünk, közben be-beficcent egykét látnivaló, de nem értünk mi rá akkor ilyesmire. Vártak ránk már három órája...

Én szúrtam ki a számomra ismeretlen csajt átellenben a zebrán. Volt nagy öröm, ölelés köztük, mi bemutatkoztunk, majd jött is az első gondocska. Ők, Kate és a barátnője már harmadik napja látogatják a várost, ugyanis egy hétre jöttek. Szóval ők bejárták már a "kötelező elemeket", már a múzeumozás résznél tartottak. Na, hát igen, szeretem én is szívből a múzeumokat, csak egy ezzel a baj, egy napom van Washingtonban és vannak számomra elsőbbséget élvező látnivalók a városban. És ezzel a lányok is így voltak. Adrinak persze érthető módon a barátnője volt fontos, nem is a város. Hiszen eleve ezért mentünk, minden innen indult. Így úgy döntöttünk, szétválunk. Mi négyen, ők hárman, kétfelé. Mondtam hogy ne aggódjanak, én tudom mi merre, mit nézzünk meg, és merre találjuk és igen, vissza is találok. Mivel mindenki éhen akart éppen halni, felajánlottam jótékony célokra a kis szendvicseimet. Jó kis magyar szalámis szenyák... Irányba helyeztem a hadat és nekiindultunk megtekinteni a Washington Monumental-t gúnynevén a Cerkát. Biztos akad akit jobban is érdekel hogy mi micsoda, de én most nem térek ki így különösebben rá, tudásom amúgy is igen csekély, így linkelem őket, a wikipedia mégiscsak okosabb és precízebb nálam. Amit én határozottan tudok erről az emlékműről az az, hogy ennél magasabb épületet a városban építeni tilos. Tehát ez az elsőszámú oka, hogy itt nem nem fogsz felhőkarcolókat találni, noha nem alacsony ez a Cerka, de itt úgy látszik nem is áll szándékuk magassági rekordokat döntögetni. Készültek a képek, elidőztünk egy ideig az árnyékban, de megsúgom nem sokat segített. Eszméletlen meleg volt, 38 hazai fok körül és az emberek fekete öltönyökben rohangáltak, oké, nyilván muszáj, de az hogy láttunk embereket pulcsiban, meg így- úgy beöltözve, az durva... Kis magyar szervezetünk úgy látszik kényesebb a melegre. Őszintén szólva én elég jól bírtam. A meleget is, a sétát is, de megértem hogy a többiek döglődtek. Lesétáltunk ezután a Második Világháborús emlékműhöz, ahol megtalálható minden állam oszlopa, én lefotóztam mindet ahol már jártam, illetve jómagamról kértem egy képet az én Delaware-emmel. Ezután leültünk a kis szökőkúthoz és tilos-nem tilos, bizony belelógattuk a lábunk a vízbe. Másoktól vettünk példát, úgyhogy elnézést. Értem én hogy háborús emlékmű, értem én hogy Amerikában vagyunk és ennek különös tekintélye van errefelé, de akkor valaki azt is értse meg, hogy van 40fok, simán megcsaphat a hőguta, szóval bocsika minden respektáló amerikai állampolgártól, de bizony mi hűsöltünk egyet ott a vízben a lábainkkal.

Még mielőtt ez megtörtént felfedeztem a nap legnagyobb csalódását... a felújítás alatt lévő tavamat, amit ugyebár egyetemben a Lincoln Memoriallal a legjobban vártam hogy láthassam élőben. Két másodpercig nem csodálkoztam, annyira tipikus... Megyek és a kedvencemet épppppppen akkor csinosítják. Bocsi Forrest és Jenny, de ezután kicsit idegesen gondolok a tavatokra... No comment, de tényleg!

Lincoln bácsit én még szerettem volna meglátogatni, ott hátul, jó messze a jelenleg nem üzemelő tó mögött. De mivel "haljunk éhen, csapó kettő" beütött, Lincoln továbbra is kényelmesen várt minket a székében. Ha már 22 éve várt rám, akkor belefér még néhány óra. :D

Tehát visszaindultunk, az egy néni által belőtt irányba, hogy élelemhez jussunk. Ezt sikerült is fellelnünk a National Museum Of American Hirtory-ban. Detektoros kapu, táskaellenőrzés, és mehettünk is enni. Csirkés saláta, egy kis üdítővel. És légkondi!!! Siekrült a kólámba beleborítanom a salátaszószt, nyami... De ott csücsült az olaj miatt a tetején, így majdnem az egészet meg tudtam végül inni így is. Jóllaktunk, pihentünk, hűsöltünk, aztán kimentünk egy cigiszünetre, jelzem, ez engem nem érintett. Visszamentünk a metamorfózis kényszerítette mosdólátogatásra, újabb táskacécó, gyors dologvégzés és elindultunk a FehérHáz felé. Tudtam hogy mire számítsak, kerítés és a távolban egy fehér épület, szóval nem lepett meg mikor ez jött végül szembe. Ez annyira nem vett le abban a pillanatban a lábamról. Elfoglalt a tetőn távcsövező mesterlövészek látványa. Persze, persze... azért nem semmi! Ott állsz a FehérHáznál, ahol tudod hogy elvileg benn dekkol az elnök, jelenleg épp Barack Obama, akinek nem, nem hoztunk barack pálinkát. Azon viccelődtünk, hogy igen hálásak lennénk, ha most kisétálna, egyenesen ide a kerítéshez, és megdobna minket egy-egy zöldkártyával. Nem hiszem hogy Amerikában akarnék letelepedni, oké, napról napra formálódik minderről a véleményem, egyszer igen, egyszer nem, de egy tény, igazán boldog lennék, ha akkor jöhetnék-mehetnék, nyaralhatnék, lakhatnék, dolgozhatnék itt, amikor csak szeretnék, nem kéne ez a vízumcécó. Nem szeretnék semmi egyebet, csak egy kis szabad döntési jogot. :) Éppenséggel tényleg az a véleményem hogy az életem nem itt szeretném leélni, de valamennyi részét szívesen tölteném itt. Ez most egyelőre fél év, mert ennyi a biztos, a többi majd elválik. Néha nem hiszem el hogy itt vagyok, néha teljesen természetes, néha meg semmit nem érzek. Ennyit a zöldkártyáról... :)

Fotózkodtunk a kerítéssel... és a távolban megbúvó híres fehérrel. Obama bizony nem jött, se zöldkártyával, se anélkül, viszont annál több kínai esernyős turista igen, akik lökdöstek minket, és jóformán majdnem kibökték a szemem az ernyőjükkel. Az egyiket úgy kaptam el és löktem el magamtól, mielőtt betalál. Oké ez is megvolt, inkább menjünk is akkor tovább...

Megint döglődött a nép a melegtől, kifeküdtek a fűre, fogalmam sincs tilos-e pár méterre a WhiteHouse-tól fetrengeni, de mivel rendőrökkel volt minden körülvéve és ők nem szóltak, gyanítom nem egy vétség. Sétáltunk vissza a pancsivizünkhöz... khm az emlékműhöz, és közben a lányok fagyiztak egyet, újabb cigiszünet. Megint letelepedtünk a vízhez, lábak bele, újabb beszólás; Respect please!

Jóasszony! Értem én, már mondtam előbb is a kalapos barátodnak, hogy baromra együttérző és részvétnyilvánító tudok én lenni, de te, please, értsd meg akkor azt, hogy mi nem a háborúban, hanem itt rögvest fogunk meghalni a melegtől! Persze ezt csak gondoltam... :D

Tudom, tudom, felkondulnak a "BunkóMagyarok" harangok a fejekben, de ez nem vicc. A város száraz, forró, se egy ivókút vagy bármi vízhez juttató forrás. Nincs ott minden méteren McDonalds, hogy feltölthesd az üveged vízzel, ivós vagy magadralocsolós célból. Magyarázkodás befejezve. Nagyon jólesett, kész.

Vártunk, várakoztunk Adrira, aki végül megjelent, mesélt pár szót, majd megindultunk végre Lincolnhoz. Ó anyám, erre vártam már egész nap! A vélemény elég megosztott volt, menjünk, vagy maradjunk, az a hatszáz méter addigra már volt akinek nem feküdt. Végülis meggyőződtek, mindenki hátrament, közben távolról láttuk a Thomas Jefferson Memorialt, mókusokat, Kóreai háborús emlékművet ami elég különleges volt. Bokrok között osonó katonaszobrok. Ötletes, ötletes...

Aztán véééégre ott voltunk. Hatalmas épület, nekem a római Victor Emanuel emlékművet juttatta eszembe a mérete és kicsit a forma is. Egyszercsak megláttam a lazán, nyugodtan üldögélő Lincolnt, aki szemmel tartotta a várost. Mogorva, unott tekintete, karakteres arccsontozata és termetes mérete valami elképesztő volt. Jól ki volt ez oda találva. Már útközben megfogalmazódott az ötlet, hogy készüljék egy olyan kép, amin egy 5$-os pózol a szoborral, ugyanis ezen a bankjegyen található Lincoln. Drága pénzváltós múltam emlékére, és Kollegináim és Kollégáim tiszteletére. Különösen egy bizonyos hölgyeménynek, aki még ma is nyomja az ipart, több Lincolnt számolt, mint amennyit én valaha fogok! Csók Betti!

Cornelia, a plüssnyulam is pózolt az öreggel, természetesen. Ennek így kell lennie! :D Ezután néztük az üres tavat, bosszankodtunk, nevettünk a nyomorunkon, készítettünk még néhány képet, majd elindultunk visszafelé. Egy újabb még nem látott parkos rész mellett mentünk, ahol családok pihengettek, ment a baseball kőkeményen. A FehérHáz előtt lévő mezőn eddigre tömeg csődült, szintén lazultak a helyiek. Olyan igazi filmes-Amerikás életmód, élő egyenesben. A WashingtonMonumental köré is gyűltek emberek, itt is baseball, annyira hangulatos volt az egész!!! Készült pár képem a távolban lévő Capitoliummal is, mert nekem odafelé lemaradt ez a nagy sietségben.

Éhesek voltunk, nem volt vitás, így mikor találtunk egy étterem-bár keveréket azonnal letettük a popsit, rendeltük kancsószám a citromos és narancsos vizet, választottunk az étlapról pizzát és vártunk. Jó idő éppen nem volt, még addigra sem, kint ültünk az utcán, de jó volt az úgy ahogy volt! Megérkezett a pizza, úgy toltuk befelé mint a vérfarkasok. Én csak egy sima Margharitát rendeltem, de isteni volt! Most is ennék egy olyat... sőt bármikor ha pizzázhatnékom támad! Miután degeszre ettük magunkat, fizettünk és tovább álltunk a besötétedett városban. Várt ránk egy szép séta, vissza a kocsihoz. Meglepően könnyen megtaláltuk, közben szembejött a kivilágított Capitolium, igencsak szép volt. Nagy szerencsénk volt, mert pont jött egy kórházi alkalmazott és beengedett minket. Bizony, oké hogy a parkolás non-stop, de a bejárás nem. Mondjuk egy kórháznál már ez is furcsa. Valami ilyesmi köszöntőt írhatnának: "Kedves Betegeink! Délelőtt tíztől, este hatig várjuk önöket ellátásra. Ha ezen időponton kívül eső problémájuk akadna, kérjük türelmüket és kitartásukat a nyitásig." :D

Lifteztünk újabb kettőt, majd mikor az automatánál már bedugtuk a kártyát, egy nő szólt hogy fenn a recepción érvényesítsük a kártyát és nem kell fizetni. Ejjha! Próba cseresznye. Nem az az öt felé osztott 15$ lett volna a világvége, de miért is ne? Felmentünk, kiderült hogy ez csak a látogatókra vonatkozik, de széles mosollyal siekrült elérni egy kis együttérzést a DenzelWashingtonra emlékeztető recepciósunktól... Most hogy leírtam esik le, hogy még az is Washington. Hehe. Pár kör után kijutottunk az épületből, a GPS át akart minket verni de végül mi nyertünk. Egy benzinkútnál elintéződött a cigaretta utánpótlás és az üdítők beszerzése. Én csak ültem a kocsiban és várakoztam. Elindultunk hazafelé, az út eleje nem volt vészes, egy részen volt kisebb dugó mert dolgoztak a munkások/éjszaka/, van külön egy olyan ember, akinek az a dolga, hogy tart egy oszlopot amire ennyi van írva: SLOW. Ott ál beöltözve nyakig, tartja a táblát és ennyi. Nagyon sajnáltam őket. A hídon visszafelé fizetni kellett, hídpénzt, és a híd is eléggé nem volt bizalomgerjesztő, nem sok világítás volt rajta, szűk volt és kanyarodott. Ez egy másik volt mint odafelé, ezen kellett menni hazairányba. A másik egyirányú. És ingyenes... Érdekes dolgok ezek. Volt pár eltévedés, útlezárás, meg egyszer a GPS is megőrült, az úton mentünk de a semmit mutatta. Néha szólt hogy most balra, aztán a bal sáv egyszercsak megszűnt. Ezek az utak... Hát ezeket nem díjazom, na! A két legjobb momentum az volt, mikor épp a semmit jelezte ugyebár a GPS, mi meg lekanyarodtunk, de visszafelé sikerült a szembesávra rátérni, egy ideig haladtunk is, majd a lámpánál feltűnt a baki... Még szerencse hogy éjszaka volt, nem sok forgalom, és hogy a menetirányok között csak egy nagyon alacsony patka volt. Közvetlenül ezután egy szarvasnak támadt kedve telibe elénk ugrani, de úgy, hogy először állt az út szélén bambán, majd beugrott a bokorba és zavarában végül meggondolta magát és visszaugrott az út felé és arra távozott... Adri hárította az akadályt, fékezett, megúsztuk. De elég ijesztő volt! Az utolsó mérföldeken útlezárás, kerülő meg miegymás... mi ez nekünk hajnal egykor, pláne hogy többen mentünk kora reggelre melózni. Komolyan mondom, ennyire még nem örültem itt hogy hazaértem. Baromi fáradt voltam, bevágódtam a zuhany alá és lemostam magamról a napi meleget... Szétégtem, persze a ruhám formájában, csodálatos! Ezután  míg kicsit száradt a hajam felnézem a netre ittam a jéghideg iceteám, aztán higgyétek el nem kellett altatni. Még hallottam mikor Adri hazaért, zuhanyozott. Úgy tűnt két perce szenderedtem el, holott már egy órája aludtam. Nem éreztem. Ahogyan reggel sem... Kóma, lábfájás de szép emlékek!

Hát ez volt nekem Washington. Az ilyen dolgok miatt jöttem én ide ebbe a csodaországba tulajdonképpen. Persze, tényleg jó kis helyen lakom, a közlekedés mondjuk borzalmas, de néha még innen, az óceánpartról is jólesik kimozdulni, újat, újabbat látni. De őszinte leszek, teljesen más érzés ide hazajönni. Hogy még az is várod és élvezed. Nem vagy szomorú, nem gyászolod azt amit otthagytál. Sok tényező van amire haragszom, sok akadály és korlát. De a helyet, a helyet azt igenis IMÁDOM.

Remélem sok mindent sikerül még meglátogatnom, a "közelben" lévő városok amik még tehát a listán vannak: Baltimore, Philadelphia, AtlanticCity. Simán össze lehet hozni, így közösbe egyáltalán nem drága, ezekre a városokra ha csak egy napom is jut majd úgyszintén, bőven elégedett leszek akkor is. Azthiszem hálás lehetek érte hogy ilyen jó helyre kerültem, szuper helyek vannak viszonylag közel, ami az amerikai távokat illeti.

Nem tudom valaha visszatérek-e még Washingtonba, mint turista, de nem fogom elutasítani, ha az ajánlat kedvező. Azthiszem az ilyen pillanatok azok, amikor azért büszke lehetek magamra. Önerőből eljutottam Washingtonba. Imádok nagylány lenni, szabad és önálló!

Hát kedves olvasók, immáron újra itthon, itt itthon. Remélem élveztétek részletes beszámolómat, és kedvet kaptatok ehhez az unalmas fővároshoz! I'm lovin' it!

És mi az a D.C.? District of Columbia. Katt és informálódj! Kell egy kis kultúra! :D

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT DRÁGA ZOLTÁNOM!

itt, az Óperencián túlon is gondolnak rád!