Én; az ember, és szeptember 1-2 hét

Hú. Nos tényleg el tudok utólag képedni, hogy mikor azthiszem már nem lesz semmi izgi, mindig kiderül végül, hogy valami mindig akad. Az egész hónap igy telt, hogy mindenre azt hittem hogy ez az utolsó. A hónap úgy indult hogy itt volt Adri anyukája. Volt megint egy ünnepes hétvége a Labor day, amiről semmit sem tudok igazból de most megnézem mi is ez és belinkelem :)... Jajjj, most már emlékszem, tényleg, a munka ünnepe... Az első hétvége tehát melóval telt, mármint kemény melóval, de halálomon is voltam olyan elvetemült hogy három egymást követő nap elmentem bulizni, bár eléggé kikészültem a nem-alvástól. Jó, nem is kell sajnálni, ezért tényleg nem, magamat csinálgatom ki olykor, de ilyen nálam a dac. Szóval vasárnap este elmentünk a Timothy's nevű helyre, akkor voltam először. Ugy nézett ki a dolog hogy eleve várni kellett h bemehessünk, majd halál üres volt egykét óráig. Egy óra előtt öt perccel néztem az órára és addigra lett hangulat és tömeg. Mondom jaj, ez szép, mindjárt vége is a bulinak. Erre bejelentették, hogy ez egy spéci hely, mert egykor ugyan bezár a bár, de zene még kettőig van, lehet táncizni. Juppi, hát bele is lendültünk. Úgyis elég volt az italból, kipróbáltam a Fireball nevű fahéjas whiskey-t és huhh. Durva. Táncikáltunk, táncikáltunk, mikoris odajött egy kicsi, ronda, mexikói gyerek és üdvözölte a többieket. Huhh mondom, de baromi idegesitő a srác. Idővel elkezdett közeledni. Hát én nem voltam valami aranyos. Egyszercsak bejelentette Janeth hogy ez az a srác, akinek a sárga Mustangja van. Nos... Mielőtt bementünk láttam hogy bekanyarodik egy sárga Mustrang és én viccesen megjegyeztem, hogy én ma ezzel megyek haza. Nevettek. Aztán eszülkbe jutott hogy kié a kocsi, de nem volt ekkor még jelentősége. No ahogy az infó felfogódott bennem, előtört belőlem az "üzletasszony". Aranyos voltam és válaszoltam pár uncsi kérdésre, majd a csajok valahogy viccesen rávezették a gyereket hogy jaj, vigyen már engem haza. Én cseppet berezeltem, mert ránézni nem volt gusztusom a srácra, nemhogy hálásnak lenni. Szóval Janeth meggyőzött hogy nem lesz baj, menjek csak. Úgy tettem mint aki nem tudja hogy milyen kocsival megyünk. A srác, Tino, javára legyen mondva egy gentleman, volt, előre nyitotta az ajtót és mikor a Wawa-nál megálltunk fizetett egy tuna-wrapet és előre nyitotta megintcsak az ajtót, ki és beszállásnál. Nem volt ez hamis, tényleg kedves a gyerek mint megtudtam. A kocsi baromi hangos volt és őszintén szólva kicsit csalódás, dehát nem is a kedvenc évjáratomból való volt, úgyhogy elnézem neki. Aztán szépen megálltunk a háznál. Kicsit nehéz volt lerázni, annyit megtettem hogy ne tűnjek teljesen idiótának, hogy megadtam a számom. Szóval megúsztam ennyivel. De, igy teljesitettem a nyárra kiszabott összes tervet. Ez volt az "ülj közlekedő Mustangban". Vannak érdekes dolgaim... tudom... :)
Másnap hétfőn tutira vettem hogy akkor én most fogom magam és alszok meló után. Ebből az lett hogy Kati megkérdezte, nem szeretnék-e csaktlakozni hozzájuk Nataliaval, átmennénk OceanCity-be, mert valami papirt kell átvinni. Mondom, egye fene. Összekaptam magam és mentünk. A csaj még mindig borzalmasan vezet és iszonyat stresszben voltam. Ráadásul búbánata volt és néha könnybe lábadt a szeme, megint piszkálta az érintőképernyős zenecsinálóját és hadonászott. Néha egyszerre két sávban is közlekedett. Sebaj. Elintéztük amit kellett, majd elmentünk egy olasz étterembe Mancini's a neve és komolyan mondom négy hónap után végre ÉTELT ettem. Igazi parmezánt reszeltek a szemem láttára a kis paradicsomos pennémre, isteni ize volt! Az előétel is mennyei volt, ráadásul igazi kenyeret is adtak mellé, nem hittem a szememnek, orromnak, izlelőbimbóimnak. :D A kaja felét hazahoztam úgy belapátoltam a kenyérből meg minden egyébből. Baromi drága volt, de minden fillért megért! Ezután Natalia kitalálta hogy bulizni akar. Hétfő is volt, fáradt is voltam és kedvetlen az ilyenhez, de nagyon. CSAKIS aludni akartam. Elráncigált a beachre minket, megtetetett velünk 2 kört hogy megnézzük hol van élet. Sehol sem volt. Végül beültünk egy karaokezós helyre, ők ittak valamit, én meg csak ültem és néztem ki a fejemből. Éjfélkor megkértem szépen hogy végre menjünk haza, mert hatra megyek dolgozni. Nagynehezen hazavitt. Hurrá. Egy olyan nőről van szó, aki képes volt elvinni a fényképezőgépét szervizbe, mert nem működik, majd ott közölták vele, hogy semmi baja, vegyen új elemet...  No comment.
Szeptemben 4-e volt az én nagy napom. Csöppet fáradt voltam de mindent kibirtam. Este volt az én nagy kedvencem, a Northbeach záróbulija illetve az én kis bandám, akiket megismertem az utolsó koncertjüket adták, feloszlottak, mindenki máshol folytatja. Nagyon lezáródás szaga volt a dolognak, és nagyon meg is viselt. Na ott tényleg szentül hittem hogy vége a világnak, avagy az esemnények innetől belassulnak. De nem. Másnap megint korán mentem, pontosan 5-re... Bánta a fene. :D Megérte. Adri és az anyukája elmentek két napra NewYorkba az OceanCity-s magyarokkal én pedig dolgoztam, mint a kisanygyal. Mikor éjjel megjöttek eléggé felriadtam és kalapált a szivem.
A pénteki napon ellátogattunk Janeth-tel OceanCity-be és eltöltöttünk egy csodálatos napot. A fényképezőgépemet úgysejtem megviselte egy felcsapó hullám, mert volt egy pont amikor elfelejtett működni. Mindenem elromlik mig ittvagyok... Remek! Ettem valami lángos és nudli keveredésének kinéző dolgot, iszonyat finom volt, édesség számba megy, eperrel ettem, isteni volt, elfelejettem a nevét. Olyan kis szuper nap volt!
Jaigen... Vasárnap újra elmentünk a Timothy'sba... Ide tartozik hogy a hét folyamán többször is próbált elérni a Mustangos jómadár, de én nem vettem fel egyszer sem. No következő vasárnap nyomatékosan tudattam hogy hagyjon a bánatba. Tényleg nagyon kedves és udvarias volt végülis, de legkevésbé sem érdekel az egyed. Még beszélőviszonyt sem akarok tartani. Azóta amúgy lecserélte a kocsiját egy Dodge-ra, ami szintén gyönyörű, de baromira nem érdekel. Hehe. Szóval buliztunk egyet újra, próbáltam kerülni.
Hétfön elmentünk a kedvenc kinaimba kajálni, viszont olyannyira rosszul lettem hogy majdnem elájultam, ilyet én még sosem éreztem. Borzalmas volt. Le is maradtam igy egykét dologról. És itt jut eszembe... Augusztus utolsó hétfőjén el kellett mindenképp menjek a bankba, de borzalmas idő volt és lusta is voltam, az idő is szoritott. Igyhát elkértem a kisfőnök kocsiját hogy elintézzem ügyeimet. No itt a közlekedés baromi idióta már irtam párszor ugyan, de nem birok betelni vele, ráadásul ennek fejébe még az eső is elkezdett szakadni. Ójee. Nem okozott amúgy gondot semmi, sem hogy automata, sem hogy nem vezetek hónapok óta, sem hogy más minden, sem maga a kocsi. Kényelmes volt vezetni. Honda. Másnap pedig a Washingtoni útra bérelt Kia-t vezettem kicsit. Na az nekem túl női volt. Kis érzékeny.
Szeptember 11-én Adri és az anyukája távoztak Baltimore-ba, meglátogatták Atit, a magyar srácot, majd másnap Adri anyukája hazament. Nagyon örültem hogy itt volt, kaptam pótanyukát két hétre, főzött egy jó kis gulyást is és pusztán csak nagyo jófej volt. Rossz volt elbúcsúzni. Én aznap irtam blogot, kicsit nyomi voltam. Napközben dolgoztam, délután pedig átbuszoztam szépen OceanCity-be. Előtte még Olivia elvitt hogy elintézzük az internetet, ami nem jött össze, meg vettem egy kis szeszt, ajándékba, és kidobott a busznál. Szépen áthaladtam Marylandbe és egy botrány kellős közepén találtam magam. A dolog úgy nézett ki hogy mindenki idegbeteg volt és nem is nagyon számitot rám egykét ember. Volt kupaktanács. Drámai volt. :) Mindenki aludt mindenkivel és mindenhol, mert nem tudtam hogy teltház lesz, mert nem leszek egyedült elszállásolt. Nekem jutott a kihuzhatós kanapé, megosztva mással, de olyan büdös volt és mocskos hogy konkrétan ruhában aludtam. :) Másnap Katával dumcsizam és lekisértem a melóba, ahol Beát váltotta. Beával pedig nagyon egymásra találtunk, hihetetlen jót beszélgettünk, ültünk egykét órát a parton, majd elmentünk kajcsizni a GreenTurtle nevű helyre, ahol ettem egy pocsék, de drága salátát. Utána megnéztük a naplementét az öböl felett, sokat nevettünk majd haza mentünk hozzájuk. Adrival a buszmegállóban találkoztam, ugyanis neki is ügye volt a városban aznap. Nagy kört tett igazából. Baltimora-Washington-RehobothBeach-OceanCity-RehobothBeach. Hullák voltunk és a csatlakozásunk sem sietett. Igy valamennyit sétáltunk brahiból. Aznap este elköszöntünk egymástól Oliviaval, mert ő bizony hazament. Nem az nap de már nem volt mikor találkozzunk. Ő lelépett AtlanticCitybe én közvetlen utána NewYorkba, ő meg mire hazaértem már egy repülőn ült útban haza. A csaj egész nyáron hajtogatta hogy ő kaszinózni akar és nyerni is fog. Nos a lehetetlennek hitt küldetést teljesitette, 20$-ból csinált 760-at. Csoda ez a csaj! Bevonzotta a pénzt, kétségem sincs! Szivesen átélném ezt én is majd Vegasban!
Igy festett az első két hetem. Pont a közepén eltöltöttem egy fincsi kis hétvégét NewYorkban, azthiszem megér egy misét a történet. Azzal jövök legközelebb.

Augusztus lólépésben

Hát nem is tudom ám ezt hogy kéne és mint. Egy egész hónapocska összefoglalva.
Na hát valahogy megpróbálom... Kezdjünk is neki. Tehát megvolt az incsifincsi kis kiruccanás AtlantiXitybe, másnap már kőkemény munka várt. Dolgoztam is serényen. Szombat este fogtam magam és társaság hiján, egyedül vágtam neki a Dewey Beach-i éjszakának. Nem volt a legjobb az idő, dehát meghivásom volt az én kis bandámtól. Igyhát lezötyögtem busszal, ekkor először. A Bottle and Cork nevű helyre kellett mennem, előtte még sosem jártam ott, nem messze van a nagykedvenctől a Northbeachtől. Már a kidobógyerek vicceskedett és végignézte az összes adatot az útlevelemen, szinte alig akarta visszaadni. Nem is olyan jó őtlet egyedül rohangálni ilyen helyekre. Mondtam neki hogy bocsi de találkozóm van a bandával, nem érek rá itt beszélgetni. Ekkor meglepődött és kérdezte hogy tényleg ismerem őket? Mondom igen, a gitáros csokihaver hivott meg. Hohh, itt jött az hogy ő is gitározik és hogy trallala trallala. Szóval már az "ajtón" bejutni sem volt egyszerű. A srácok már játszottak én meg hogy oldjam a feszkót rendeltem egy itókát. Aznap egy darab fánkon kivül semmit sem ettem, igy fél pohár vodkanari finom kis bódulatba ejtett. Itt amúgy sem sajnálják az arányokat, felefele van. Végülis vettem aztán még egyet, ha lúd legyen kövér. Mire végeztek én már egészen jól érzetem magam. Végül koncert után megvolt az összeröffenés, még egy itókára meghivódtam majd végül világomat sem tudtam. Jártam a backstage-ben, találkoztam egy csomó más bandával, fene tudja ki kicsoda volt. Sok hangszer és összevissza énekelgető emberek. Valami hihetetlen állapotban buszoztam haza, de még viszonylag korán. A Dunkin még nyitva volt és én bementem, vettem egy tejet.
A reggel iszonyatos volt és én hatra mentem dolgozni. Az eredmény az volt hogy elkezdett fájni a torkom és nem voltam túl jól. A vasárnap tehát elég pocsék volt.
Hétfön szintén meló, de hamar végeztem. Este megint meghivodtam, igy megint eljátszottuk a szombati egyedül zötyögős Dewey Beachre menős dolgot. A Northbeachen volt találka, aztán onnan később átmasiroztunk a Rusty Ruddersbe. Én azt is csipem. Kicsit dumálgattunk és lemeoztuk az ott játszó bandát, majd egy kis traccsparty velük is. Aztán haza. Haza taxival jöttem és igencsak nagy baleset volt pont a mi sarkunkon. Egy autós elcsattintott egy motorost. A motoros meg is halt sajnos. Mindenki pont akkor jött hazafelé a lakótársaim közül igy mindenki láthatta mizu. Vér és fények, tömeg és jujj. Kedden szabadnapom volt, pihengetéssel telt. Este ismét Northbeach volt de csak páran mentünk. A buli igen nyomasztó volt, elég rosszkedvűen mentem haza. Szerdára már teljesen beteg lettem, torokfájás, fejfájás és minden. Ezután a napok egybefolytak, nagyon szarul voltam, itthon csak pihentem. Volt egy nap amikor még a hasmenés is elkapott, remek volt ugy dolgozni, mondhatom. Egyetlen egy napon sem kéredzkedtem haza előbb és egyetlen egy napon sem hivattam be valaki mást helyettem. Hol hangom nem volt, hol levegőt nem kaptam, hol pedig törzsvendég voltam a toaletten, de én kemény voltam mint a vidia. Ittam a meleg teákat, elláttak mindenféle medicinákkal de nem lett jobb, csak rosszabb és rosszabb. Mignem egyik reggel nem birtam már a strapát és megittam egy ice latte-t mert meghaltam a fáradtságtól. Hatott. Csodák csodájára jobb lett a torkom és én is jobban lettem. Aztán ittam még egyet, meg ettem egy kis fagyit. Végülis napokra rá megfejtődött hogy valószinüleg mandulagyulladásom volt arra meg éppenhogy a hideg lett volna jó én pedig leforrázgattam a kis teácskákkal és csak rosszabb lett. Volt egy este mikor annyira nem kaptam levegőt hogy feküdni alig birtam. Egy dologra tudtam csak gondolni, bár otthon lennék a kis szobácskámban és gyógyulgatnék. Helyette dolgoztam, nem is kicsit. Összesen három hét volt mire teljesen kijöttem az egészből, nem viccelek. Nagyon rossz volt.
Keddenként mentek persze a további bulizgatások, még egy csütörtöki RustyRudders is befigyelt. Egyik nap iszonyatos vihar volt és olyan eső hogy az nem emberi. Én nem tudom miért de futni akartam, bőrig ázni és élvezni a meleg esőt. Adrinak is hasonló gondolatai voltak igy a kettőnkét összehozva arra jutottunk hogy lemegyünk a medencéhez és ugrálunk egyett a szakadó esőben. Igy is tettünk, fogtuk magunkat és ugrándoztunk. Közben villámlott, mennydörgött. Igazából isteni volt! Megcsináltam életem első lecsóját, amiben az a vicces hogy itt készült. Tökéletes lett és hálám jeléül hogy elengedett a főnököm NewYorkba, még neki is vittem. Befogtak hétfőnkét tölcsérkét késziteni ami nekem igazából tetszik is. Valami csoda folytán viszont minden hétfön rosszul vagyok és úgy megyek be arra a pár órára mint egy élőhalott. Érdekes. Voltunk Katival és a kisfőnökkel vacsizni, igazi amcsi helyre, steak, ahogy azt kell. Én nem azt rendeltem, kaptam is egy félig nyers csirkemellet. Ójee. Viszont a répetorta isteni volt. Azt csak másnap reggel burkoltam be mikor mentünk Washingtonba. 28-án jött ugyanis Adri anyukája és mi elémentünk a reptérre. A dolog nagy emlitést nem érdemel, eltekintve hogy anyukának nagyon örültünk. Washingtonhoz nagy kedvem nem volt. Megnézegettünk gyorsan rohanólépésben pár dolgot aztán mentünk is. FehérHáz, Capitolium és Washinton Monumental. Persze, persze, jó kis hely Washington, de nyűgös voltam hozzá. Pedig kalandos kis út volt amúgy. Akartunk fotózni a nagy öbölhidnál de mivel fizetős volt az a rész, kihagytuk. Nehogymá pénzért fotózzak hidat. :D Dugó is volt én alukáltam. Benzinkutat is keresgéltünk nagyon egyszer. Voltak bajok, hehe. De ettem győri édest szóval egy szavam sem lehet.
Hazaérve megintcsak buli volt, hiszen kedd volt. Átöltöztünk és itthon sem voltunk. Egész jó volt, de a vége pocsék lett. Másnap pedig munka. Volt egy kis bibi a beosztásommal is, előbb jöhettem el. Nem is bántam. Igazálól ennyi a történet augusztusban. Nem tudom már nagyon a részleteket és húznivonni meg már nem akarom. A laptopom mint tudjátok kómában van, az én drága kicsikém. Egy augusztusi hétfőn úgy döntött álomba szenderül mig én tölcsért gyártok. Igy egy csomó képet nem tudok sajnos közölni.
Voltak itt egyik kedden az OceanCity-s lányok buliztunk egyet együtt.... Igen, tudom kicsit összecsaptam a dolgot. Csakhát mesélném már inkább NewYorkot mint a semleges augusztust. Még jövök egy szeptemberrel aztán igérem jön végre NewYork is. Az igencsak jóóó volt.
No már kidőlök, minnyá kelek és meló van... egy egész hétig... :D Ja, van pár kép, utólag beteszem majd őket. Borzasztó vagyok...!

A Nagy Nap

Itt dekkoltam lassan öt hónapja azzal a nem is tudom pontosan milyen érzésű tudattal, hogy nincs hazajegyem. Ami persze nagyon király, merthát ugye nem érzi az ember azt a feszitő tudatot hogy megvan a pontos nap mikor menni kell. Aztán szépen lassan inkább kétségbeejtő érzésbe csap át, hogy még azt sem tudod mikor és hogy mész haza, pedig menni bizony muszáj.
Jelentem, megvettem ma a jegyem. Olyannyira megvettem, hogy boldog boldogtalan résztvevője lett az eseménynek. Mégpedig nem azért mert annyi mindenkinek kürtöltem szét, hanem annyi mindenki asszisztált hozzá, segédkezett vagy okoskodott valamit. Miért is nem olyan könnyű ez mint amennyire annak tűnik? Szerintem csakis azért mert rólam van szó. :D
Szóval reggel kinyitottam a szemecskémet és rádöbbentem ma van a nagy nap. Bekapcsoltam a kis laptopom, felmentem az oldalra, bepötyögtem az adatokat és két perc múlva meg is nyomtam a foglalás gombot. Sikeresen lefoglaltam a jegyet. Egy átlagos jegyfoglalás itt tán véget is ér, de az enyém még csak itt kezdődött. Beléptem hogy megnézzem a visszaigazoló e-mailt amiben a következő szöveg szerepelt:
"A kártyás fizetés sikertelen volt. A rendelt termék nincs kifizetve. válasszon más fizetési módot a számlán szereplő adatok alapján."
Itt tettem fel a költői kérdést; MIÉRT? A kártyámon elegendő pénz, a kártyám használható foglaláshoz, tekintve hogy "csak" négy másik repjegyet foglaltam vele, illetve egy csomó egyéb dolgot. Hát lássuk... olvassunk utána... Végül erre az információra bukkantam:
A fizetést kizárólag forintban lehet teljesiteni.
Miiiiii a franc??? No akkor kezdjük pár ténnyel. A magyar forintos kis bankkártyámmal mindig tudtam fizetni eurós és dolláros dolgokat is, pedig az csak egy forintos bankkártya. A dolláros bankkártyámmal nem tudok fizetni forintos dolgot? Dollárral?! Ami a világmindenség?! Nem értem, és nem is fogom megérteni, miért van az, hogy egy napzetközi dolgot miért nem lehet nemzetközien fizetni? Oké, nyeljük le a békát, fizessünk forintban, hiába is teszi ez bonyolulttá a dolgot. Erre szembejön ez az információ:
"A szolgáltatások megtérítésének határideje: 2012.09.25. , 23:30 ig "
És itt elgurult a gyógyszerem. Ugyanis.......... Elsősorban szorit az idő, nem is kicsit, tekintve hogy ráadásul 6 óra időeltolódásban vagyok. A magyar számlámon nem tartogatok éppen repjegynyi összegeket igy kellett valakitől a segitség. Mivel utalgatni nem volt idő sehonnan sehová, kellett valaki akinek van egy kártyája amin van pénz és lehet használni online dolgokra. Ha valaki azthiszi ez manapság tök természetes, akkor jelentem, nem az. Nem mindenki szaladgál csurig töltött bankszámlákkal és de mégcsak megfelelő bankkártyákkal sem. Csudijó. Szóval olyan 4 órámba, rendeteg idegszálamba, nemzetközi kapcsolatokat megmozditva és hatalmas kapkodásba telve, végül európai anyámmal kontaktban maradva jutottunk el a megfelelő emberig és teljesitettük a teljesitendőt.
Miért, mondja meg nekem valaki miért foglal le egy rendszer egy repjegyet, ha abban a pillanatban valami folytán elutasitodik a fizetés??? Miért kell a jegyet lefoglaltnak tekinteni és felszólitani, hogy bocsesz, nem fogadtuk el a kártyád, de oldd meg valahogy máshogy. És amennyiben nem oldod meg éjfélig, a foglalásodat töröljünk, de továbbra is kötelezünk hogy fizesd ki, különben behajtjuk. Aki erre nekem ad egy választ, az kap egy pacsit. Tehát ha nem fizettem volna ma, jegyem nincs, de fizetni akkor is kell. Oly remek.
Szóval igy jutottam én ma repjegyhez. Ha azt hitted ebbe az országba bekerülni nehéz, akkor tévedtél. Kikerülni mégnehezebb! :D Már jöttek a frappáns beszólások miszerint ez egy jel és maradnom kéne. Ezzel annyi a baj hogy egyrészt a franc sem akar maradni, másrészt ha akarnék sem tudnék. Vagyis tudni tudnék de akkor az életbe többet nem adnának vizumot. Illegálisan meg nem annyira buli itt az élet amúgy sem. Nem-nem, én kéremszépen megyek haza.
Hogy hogyan? Hát az sem olyan szokványos, unalmas vagy akármi.
Moszkvában szállok át. Amennyiben ez mindenkinek semmi extra, akkor elnézést, lehet velem van a baj. Kezdjük azzal hogy Amerikából megyek, és mint tudjuk nem nagy spanok az oroszokkal. Aztán ott van még hogy Moszkva kicsit van csak odébb mint Magyarhon, szóval előtte elrepülök felette, integetek egyet hogy hello, minnyá jövök vissza, csak előtte megyek veszek egy vodkát a moszkvai duty free-ben. Szóval oda-vissza cikázok majd Európa felett, mintha annyira ráérnék. Akkor ottvan még az a szerény tényező hogy nem vagyok barátságban a ciril betűkkel sem, illetve azután hogy egész nyáron orosznak néztek és minden második ember spasibo-val avagy orosz köszönömmel köszönte meg a kávét érthető hogy kicsit feláll a szőrőcske a hátamon, na. A mexikói barinőm fejtette meg hogy mi "nemamerikaiak" igencsak utáljuk egymást a nemamerikaiakkal. És ez igy van. Mindenki ki van akadva ha valami másnak nézik vagy gondolják, mint ami. Persze nem is várom hogy rávágják hogy hé, te ugye magyar vagy, csak olyan idegesitő hogy folyton orosznak vagy svédnek néznek. Vagy olykor épp románnak. Nincs a homlokomra irva hogy kivagyok-mivagyok, tudom. Na meg hogy jaj ilyen az akcentusod meg olyan. Na igen, őszintén nem is értem miért háborodunk fel, de felháborodunk. Ilyenek vagyink mi, nemamerikaiak. :D
Szóval vicces hogy egésznyári leoroszozás után megyek pár órára Moszkvába. Persze ebből én sokat nem fogok érzékelni talán. Az orosz dumát megszoktam, itt tényleg sok van belőlük. Maximum a kiirások lesznek furcsák. Remélem azért az angolt majd karattyolják kicsit, elvégre reptér. Én már hallottam rémmeséket a moszkvai reptérről szóval nem alaptalan a aggodalmam emiatt az egész szituáció miatt. Mivel rólam van szó úgysejtem valami "kalandos" úgyis akad majd a dologban.
Notehát... November 13-án délután, 14:10kor felszáll az én röppentyűm a NewYork-i John F. Kennedy-ről, majd megérkezem egy következő napon, avagy november 14-én reggel 8:20 perckor Moszkvába, aztán pedig ottani idő szerint 10:45-kor felszállok és magyar idő szerint délelőtt 10:30-kor érek vééégré haza. Tehát tartózkodok majd három időzónában és három igencsak eltérő helyen. Egy kis amerikai felszabaditás és orosz elnyomás, csupa történelem és csupa összefüggés. :D
Ennyit lehet irni egy sima, egyszerű repjegyfoglalásról. Ennyire tud valami egészen egyszerű egészen bonyolulttá válni. Ez vagyok én. Várom a napot mikor hazaérek, jobban és jobban. És ezáltal hogy megvan a jegy, mégjobban. Otthon persze majd visszavágyok ide, és minden nehézség megszépül és elviselhetőbbnek tűnik de most nem érdekel. Majd jövőre folytatom, de most kell egy kia hazai levegő. Család, barátok, gázpedál és pörkölt. De a sztori most még nem ért véget. Meló van ezerrel és nyaralás hamarosan. Nekem az ősz az új nyár. :D Az élet nem állt meg, de boldogabb tudattal élhetem.
Na amúgymeg jólvagyok, volt két szabadnapom viszonylag jól telt. Pihentem. Aztán most újabb egy hét következik szabadnap és pihenés nélkül. Elvileg holnap és pénteken "buli" van, de fene tudja megyek-e. Kicsit elfáradtam, ebben is, de persze tudom mindent alaposan ki kell használni. Bár már nem az igazi még lehet jó. Most nekiesek az augusztusnak csak olyan nehéz visszaemlékezni. Ezt utálom az elmaradásban.
Szép hetet mindenkinek!

Atlantic City - a keleti part Vegasa

Kicsit idegesito leirni ezt a remek kis sztorit, ugyanis egyszer már majdnem teljesen készre megirtam, csakhát elveseztt az éterben a másik gépemen. Szóval újra nekivetemedek.
Augusztus 7-én kedd volt. Avagy Northbeach este. A dolog úgy indult hogy nem megyek sehová, de megint nálunk volt gyülekezo, igy csatlakoztam a kis csipetcsapathoz és baromi jól tettem. Az este igencsak jóra sikerült, összehaverkodtam a helyen játszó bandával, azon belül is a gitáros csokigyerekkel és meghivást kaptam a szombati bulijukra, Sokan voltunk a Dunkinból, még az almanager is eljött. Mindenki jól becsipett, táncolt és szimplán csak jól mulattunk. Azon a napon én nagyon nagyon jól éreztem magam. Nem túl sok alvással, sot, olyan két órára maximálva keltem másnap és mentem hatra dolgozni. Nem voltam éppen fitt, de jókedvű.
Háromkor szépen távoztunk Adrival. Itthon maratoni sebességgel pakoltunk, és zuhanyoztunk, minden ami kell és kisbatyuval elindultunk a kompbuszhoz. Állodgáltunk egy darabig, mig bevillant hogy valami nem oké. Megkérdeztünk egy buszost és közölte hogy ez nem a megfelelő megálló, itt nem vesz fel a busz. Éljen. Mindenki mondott mindent, hogy milyen sűrűn járnak de nem nyertek. A helyes buszmegállóban ülve megláttam a buszt ellenkező irányba haladni, átfutottunk az úton, integettünk és szaladtunk utána, de semmi. Otthagyott. Hirtelen próbáltunk fuvart szerezni valakitől, senki nem vette fel, leszólitottunk autósokat, de senki nem volt oly ari. Komp lekésve. Visszakullogtunk a buszmegállóba, miután telefonos segitséget kérve megtudtuk hogy a következő komppal is megvan minden csatlakozásunk. Jött a kompbusz, felszálltunk. Kitevődtünk a kikötőnél és bemasiroztunk. Pénztárnál senki, majd előkerült egy nő aki megkérdezte vár e minket valaki a túloldalon, különben nemigen jutunk a kikötőnél tovább, mert nem járnak már ezekben az órákban a buszok. Azért ez is egy olyan dolog amit otthon nemigen csinálnak meg az emberek, hogy figyelnek arra mi lesz veled, hanem csak fizess és tűnj is a képbol. Kaptunk egy telefonszámot, érdeklődjünk taxit. Az ár egész korrekt volt, vettünk jegyecskét a kompra és sorbaálltunk. A komp elég szuper volt, mi helyet is foglaltunk a legtetején a nyitott részen és elkezdtük csodálni a pompás naplementét. Közben az Adri mekis karrierje által szolgáltatott mekis cézársalit ettük, fotóztunk és ámultunk. Mikor besötétedett lementünk a nyitott báros részre, ahol élőzene ment. El sem hittem! Annyira hangulatos volt! Volt egy titkos tervünk, összehaverkodunk valakivel aki esetleg elvisz a buszpályaudvarra, de ez nem jött össze. A vége felé a hajó belsejében rohangásztunk, wifiztünk. Másfél óra múlva meg is érkeztünk és én annyira élveztem hogy mentem volna akár még egy kört. Úgy elrepült!

 

 

 

 

 

 

 

A taxi hipphopp ottvolt és fénysebességgel vitt a cél felé. Közben a fickó telefonált egyet, de nem igen fogtam fel mi történt. Mikor odaértünk értettem meg. Egyem a szivét, felhivta a buszsofőrt, hogy várjon be minket, ugyanis pont olyan öt-tiz perc hijan lekéstük volna. Eszméletlen!!! Szóval végülis pontos időben voltunk, igy is hogy lekéstük a kompot, a rendes taxis miatt. Magyarhonban valamiért nem szivlelem a taxisokat, legalábbis a pestieket. Van okom... :) De itt eddig mind nagyon rendes volt! A buszon nyugovora próbáltam térni, ugyanis alvásra nemigen volt más hely és lehetőség az előrelátható egy napban. Végülis talán ha fél órát aludtam, de azt is érkezés elott. Még álmodtam is valamit. Egyszercsak odajött Adri és felébreszett, mondta nézzek ki az ablakon.

Amit láttam az leirhatatlan! Magas szinesen kivilágitott épületsor a távolban, a sötétben. A busz letett a város közepén, nem messze a Caesars-től. Bevágódtunk a mekibe, táplálkoztunk és elvégeztük az elvégzendőt. Nekiindultunk az éjszakának. Tulajdonképpen ki volt halva kb, hétköznap volt. Szembejött egy feka biztonságiőr, Adri le is támadta hol van aznap buli. Hát csodák csodájára pont azt a helyet ajánlotta, amit kinéztünk a neten, de annyira exclusivenak tűnt hogy meg sem fordult a fejünkben. Dresscode és satöbbi. Végülis bevállaltuk, nincs mit vesziteni, egyszer élünk, nézzük meg. Úgy a negyedik minibuszra fel is fértünk, kicsit érdekes a helyi közlekedés. A busz közvetlen a szálloda előtt tett le a neve Harrahs. Hatalmas épületegyüttes. Elrejtettünk egykét dolgot a mellette lévő bokorban, plédet és itókát, majd bementünk. Azonnal a kaszinóban voltunk, hadd ne mondjam ez is lélegzetelállitó volt. Óriási és gyögyörű. Célbavettük a pool-party részleget. Sajnos volt belépő. Még a buszmegállóban betalált egy pasas, és próbált segiteni, mondott egy promoter nevet, elvileg be is mehettünk volna ingyen, de éjfél előtt. Mi cseppet késtünk. Nem akarták beengedni a fényképezőgépemet, mondván túl profi gép. Mondom, ember, 7 éves a lelkem és csak félprofi. Sebaj, nincs bemenetel. Ajánlottak széfet. tettünk egy kört, elsunyultuk a dolgot, és bementünk a géppel végül. Adri a kezében lévő kabát alá rejtette. Haha. Idióták... :)
Maga a hely borzalmasan jól nézett ki, középen egy hatalmas medence, pálmafák jakuzzik, emelet, zene, szuper akusztika és mindez egy kupola alatt. Zárt medencés buli. A zene nem volt a legjobb, avagy jó számok mentek de elég hülyén keverve. Inni semmit sem ittunk, ahhoz túl drága hely volt ez és mi csórókirándultunk. Nem tudom igazából miért, de kalandosabb is volt. A buli vége felé én már a medencének egy kis sekélyke részén roptam, mezitláb, és csurom vizesen, mert egy párocska igencsak dirty dancing-esre vette és a viz csak úgy röpködött. Kit érdekelt!? Elkezdett velem táncolni az egyik alkalmazott táncoslány, egy szál fürdőruciba. Nem szeretek éppen mással táncolnim de egye fene, megtettem. Invitált a jakuzziba. Ari vagy babám, de túl vagyok öltözve ehhez... :)
Eltűnt, majd idővel újra előkerült a semmiből és mielőtt eszmélni tudtam volna szájoncsókolt. Egy fekete lány... No comment Amerika... JézusésMária! Hát ez meg mi? Négykor mint a villankapcsolót úgy kapcsolták le a zenét. Szám közepén. Villany fel, takarodó. Már ez is valami, Amerikában négyig bulizni. Célba vettem a mellékhelyiséget, hiszen felfedeztem a hajszáritos részleget. Megszárogattam magam valamennyire, majd a biztonsági kitessékelt. Kivettük a csomagmegőrzőből a cuccunkkat és távoztunk. Atlantic City legmenőbb szórakozóhelyét ezennel letudtuk. Egy álom valóra vált, pedig nem is ragaszkodtam hozzá. Bokorbol cuccokat elő, irány a busz. Visszamentünk a kiindulópontra, közben éjszakai városnéztünk. Imádtam! Leszálltunk a SevenEleven-nél ez egyfajta éjjelnappali mifelénk. Vettünk élelmet és egy Arizona Iceteát ami annyira finom. Szóba elegyedtünk két feka gyerekkel, az egyik jamaicai a másik helyi. Én nagyon jót diskuráltam, Adri nem annyira. Mondtuk mi a terv, nekik is hasonlo volt. Egy ideig egy irányba tartottunk. Ők inni mentek, mi kaszinózni akartunk. Jelzem ekkor már javában elmult fél öt. A Caesarsban szó nélkül elvált utunk. Mi nekiültünk a játékgépeknek és nyomtuk az ipart. Milliomos éppen nem lettem, de kipróbáltam és jót mulattam.

 

 

 

Aztán idő volt. Nagyon is! Egy számomra fontos momentum következett!. Nézzük meg a napfelkeltét... Kimentünk hát a sütétségbe a partra és tényleg próbálom keresni a szavakat, de nem tudom leirni amit éreztem. Egyszerűen tökéletességet. A pirkadat az óceán felett, a madarak, a hullámok, az illatok, az időjárás, a felhők. Úgy él bennem még most több mint egy hónap után, mintha most lett volna tegnap. És ez még csak a kezdet volt. Olyan álomszerű napfelkeltét éltünk át, amilyet álmodni sem mertem magunknak. Nem az óceán felett kelt a nap, de ez igy még pompázatosabb volt. Mintha behintették volna az eget arannyal. A lagjobb szó talán a harmónia. Azt éreztem, azt láttam. Sok szép dolgot láttam már, és éltem meg, de ez benne van a top ötben.

Ahogy "letudtuk" a napfelkeltét, mi nyugovóra tértünk. Hogy mégis hol? A homokban. Ez úgy nézett ki, hogy helyetfoglaltunk az óceánba benyúló Mall, avagy pláza árnykos oldalán, leteritettük a kis plédünket és lepihentünk. rágyujtottuk egy izesitett szivarra és egyszerűen csak henyéltünk. Próbáltuk feldolgozni az elmúlt 12 óra eseményeit. Közben a traktorok egyengették a homokot, baromi hangosan, minket és a "társainkat" kerülgetve. Igen... nem voltunk egyedül. Távolabbi szomszédságunkban megpihent néhány hajléktalan. Nekik nem volt ily mókás az élet, nem úgy vetemedtek erre a döntésre. Kereken egy órát aludtunk, az is úgy nézett ki hogy a hol a traktor keltett fel, hol egy hajléktalan szólitott le, hogy helyet foglalhat-e itt mellettem. Mondom, nemigen haver! A több kilométeres partszakaszon neki pont az a két négyzetméter kellett ami közvetlen mellettem van. Csalódottan elballagott. Eleve álmomból keltett fel, egy ilyen hüly ekérdéssel, kicsit ideges is lettem. Nyolc óra tájékán tehát feladtuk a harcot, összepakoltunk és távoztunk az ötcsillagos szállásunkról. Teszem hozzá, igen elvetemült ötlet és igen sülhetett volna el akárhogy, de nem vagyunk mi ostobák. :) Már nappal volt mikor elszenderedtük és biztonságos részen. Talán igy még nagyobb élmény is volt mint egy hotelszobában. Hiszen ki mondhatja el hogy az óceánparton pihente ki fáradalmait. Noha csak egy órácskára is. És nem napfürdőzős indittatásból. Ahhj, bolondok vagyunk avagy sem, én olyan örömmel gondolok erre vissza hogy az csuda. Minden nekünk kedvezett! Legfőképpen az időjárás.

Bementünk a Caesarsba, a kaszinórészleg budijába, ami felért egy jobbféle lakással és rendbeszedtük magunkat. Fogmosás, mosakodás minden ami kellett. Pont előtte takaritották ugyhogy nagyon csillivilli volt, de amúgy is. Igen, tényleg olyanok voltunk mint valami menekültek, vagy jahláktalanok, de nekem cseppet sem égett a pofám. Én ezt kalandnak hivom!
Rendezetten hagytuk el a terepet. Irány a bolt, irány reggelizni. Mire kijöttünk a hotelből óriási köd lett. És meleg. Lesétáltunk, közben fájlaltam a kislábujjam, amire egy táncikáló tűsarka céda rátaposott az éjszaka, de úgy értékelhetően, mert a vérem is kibuggyant, majd ahogy próbált egyenesbe jönni, még egy nyomatékosat lépett a lábfejemre. Hittem hogy letört egy darab a csontból mert ahogyan az fát, az nem emberi. Szóval én már csak kullogtam. Megvolt a bevásárlás, leültünk árnyékba reggelizni. Korán volt még, de irtó meleg. Ezután visszasétáltunk a mekihez, röpke netezés, aztán elindultunk egy BANK irányába, ugyanis ha csak simán bankautomatát találsz, levett egy csomó "kezelésköltséget". Igyhát nekieredtünk a banknak, bank megvolt, aztán betévedtünk a Tropicana nevű holtelbe. Hujujujj! Mint egy kis városka. Ott körülnézelődtünk, megint kaszinóztunk aztán visszasétáltunk a találkahelyre. Ugyanis randevú volt megbeszélve Vivivel akinél éppen vendégségben volt a hugija és körbejártak minden Vivi által jónak titulált helyet. Szóval igen, az időzités tükéletes volt, kesebbfajat várakozás és hőguta után egymásra leltünk. Vivi, a huga Laura és Vivi barátnői Dalma és Evelin. Szuper kis hattagú magyar banda verbuválódott, be is vettük az óceánt. A szivem szerint fürödtem volna, de nem birtam volna elviselni egy fülig sós és homokos hazautat. Másfél órát töltöttünk együtt, majd mindt az ágyugolyó fogtuk magunkat Adrival és megcéloztuk a buszállomást. A búcsút fel sem fogtam, minden olyan gyor volt. Visszafelé a homokban Adri megtalálta a hajpántom, amit nem is tudtam hogy elhagytam :)

A buszon én csicsikáltam ám egy jót. Adrinak nem ment. Visszakompoztunk és akármennyire is akartam még élvezni és nézelődni túl fáradt voltam és fáztam is, mert rossz helyen ültünk, szembeszélben. Leszálltunk és legnagyobb örömünkre nem járt már a kompbusz, igy egy őrült orosz csajjal karöltve elsétáltunk a legközelebbi buszmegállóhoz ahol a helyi járatok közlekednek. Olyan másfél két km... Vártuk a buszt, mint a hullák. Rendes embert fogtunk ki, háznál tett ki. Átsuhantuk az autópályán és KO. Zuhanyzás, ami ilyan jólesett mint tán soha és alvás. Reggel várt a meló.
Talán mondhatom azt hogy Atlantic City volt az idei nyár legjobb kalandja! Tökéletes volt és fergeteges. Nem vártam tőle sokat, többet kaptam mint amennyit vártam, igy mondanám. Rajta volt a listán és én ezt is kivégeztem. Kispénzből. Reméltem hogy vissza tudunk még menni idén, de ez sajos nem jött össze. Viszont ha jövőre kijövök nem kétséges hogy ott a helyem újra. Ugyanolyn már nem lesz, de hiszem hogy nem fog csalódást okozni. Idén vár még rám egy LasVegas ha a kaszinóvárost vesszük figyelembe,  és eg LosAngeles ha az óceánparti szuper-nagyvárost nézzük. Ez a kettő egyvelege és én imádtam. Szerintemimádni fogom a másik kettőt is.
Adrival nem vagyunk "legjobbarátnők", de szuper dolgokat éltünk már meg együtt és engeteget nevettünk már. Hihetetlen, mert mielőtt kijöttem nem is ismertem, sőt jóban sem voltunk itt az elején, de aztán alakultunk. Egy szobában lakunk, amit én el sem tudtam képzelni előtte, egy idegennel összeköltözni. Nemhogy egy lakásba, de egy szobába. A mi kis kalandunk felért a Másnaposokkal, csak ebben az volt a szebb hogy velünk történt, átéltük, nem csak egy moziban vagy a tévé előtt. Néha előfordul hogy a valóság jobb az álomnál. No itt én igy éreztem. Ráadásul nem tudom mifére erő lett magam úrrá de egyáltalán nem voltam álmos, sem igazán fáradt. Semmi alvásokkal kihúztam!
Atlantic City tehát a szivem egyik csücskében elfoglalta méltó helyét és onnan már el nem mozditható.
Ahogy erőm engedi jövök egy augusztusi beszámolóval, a szeptemberivel és végezetül NewYorkkal, ami szintén egy ehhez hasonló eszméletlen élmény és történet. Legyetek jók és ne feledjétek szerény blogocskámat! ;)

Vészhelyzet esetén

Van elmaradásom, tudom. Egy AtlanticCity, egy egész augusztus és egy NewYork. Bepótolom, de valóban kicsit lustán ülök neki. Ennek oka a fáradtság. Kedv van, de egyszerűen out of power. Ezt csak ismételni és ismételni tudom. Valahogy a jó dolgokra jut már a legkevesebb energiám. NewYork előtt például olyan voltam mint a mostostt szar. Csúnya fogalom, de igy van. Körülbelül az indulás előtt egy órával jöttem lázba, addig semmi. Szomorú de meg kellett magam erőltetni hogy jól érezzem magam. Ez most igy hülyén hangzik, de valójában igy van. Szuper emberekkel voltam és szuper volt minden, tökéletes volt az egész, de igenis össze kellett magam szedjem, mert igencsak hátrányból indultam. Az utóbbi hetek kicsit lemeritettek lelkileg szóval nem is a fizokai fáradsággal van a baj. Azt az ember kialussza. Ez más. Ez a lélek. És végül eredményesen záródott a dolog, mert NewYork nagyon nagyon feltöltött. A város maga és a magyar csajszik akik bearanyozták az egészet!

 

Muszáj vagyok elmesélni a mai nap történetét. Egyszerűen csak. Mert.
Avagy azért, hogy bemutassam hogyan is haladtam végig az utat addig amig eljuttattam magam NAGY dolgokhoz. Nem mártirkodás, nem fitogtatás, egyszerű ábrázolás.
Én nappali, délelőtti műszakokban nyomulok. Beficcen egy-egy délután de sosem zárok vagy dolgozom este. De ma esküvő volt. A dolog annyi szót érdemel - hogy talán még emlékeztedek rá a kis Hawaii-i csaj - Elysia kezét megkérte egy orosz gyerek, az egésznek érdekhézasság szaga van, engem szerencsére nem hivtak meg, de "mindenki" egyebet igen. Szerintem meghivott volna amugy, csak mindenkinek nem lehetett szabadnapja a dunkinban. De sebaj. Nem vagyok kiváncsi egy zöldkártyaházasságra. Amennyire lehet sok boldogságot az ifjú párnak. Nem a rosszindulat beszél belőlem, hanem tudok amit tudok a körülményekről. A lány fülig szerelmes, a fiú pedig feketén van az országban és kell a papir.
Igy történt hogy beosztottak egy finom kis 3-11ig műszakra. Egy olyan lánnyal aki szintén nem nagy délutános. A neve Tashiana, fekete csaj, elég szép, 17 éves van egy 3 éves kisfia - egyszerű matekkal rá lehet jönni hány évesen szült - iskolába jár, mellette melózik nálunk. Aranyos, birom én, olyan igazi "gettonigga". A csaj már az elején közölte hogy szarul van, bevett valami gyógyszert. Mondta, mondta én meg nevettem, mert mi a fene egyebet tudjak csinálni mikor eleve ketten vagyunk egy egész boltra és ha még ő is kiesik akkor maradok én egy egész boltra. A nyári napokon volt hogy egyszerre 13-man dolgoztunk délelőtt, s bár a délután más, azért rá lehet jönni hogy EGY darab ember igencsak kevés. Ezt a boltot a legrosszabb napokon sem viszi el egy ember. Van drive thru, fagyi, és a kávé&fánk&szendvics részleg. Szóval szakadj 3 felé...
Történt aztán idővel, hogy éppen kasszáztam, ő felvette a kis kesztyűt hogy elkészitse a szendvicseket, aztán szépen ivesen hányt egy szépet a közlekedő közepére a kávégép elé. Majd szépen leült a sarokra a kuka mellé és ült a földön egy eszméletlen pózban. Én álltam mint egy idióta, néztem a vevőre, ő ebből mit észlelt, majd felvettem a következő rendeléstm elkészitettem mindent és megragadtam a telefont. Hivtam akit kellett, közben az üzletet ellepték a vendégek, jött a rendelés a headseten, leány még mindig ült a földön, én kerülgettem a zöld hányást és tettem a dolgom. Közben telefonáltam. Egy dologban voltam baromi biztos, én nem fogok utána feltakaritani, akármennyire is nincs eszméleténél. Olyan húsz perc múlva jutottunk el odáig hogy felállt, majd szépen lassan feltakaritotta a cuccot, még egy rendelést is felvett a driveban, aztán hátraküldtem. Nem érdekelt már semmi. A segitség uton volt, én remegtem az idegtől, a kezem és a hangom is. Tudok kezelni egy ilyen helyzetet, de éppenséggel mint már vázoltam nem igen vagyok abban a lelkiállapotban mostanában hogy én kezelgessek ilyeneket. N I N C S   K E D V E M!
A dolog érdekessége hogy a mai napnak eleve stresszben indultam neki, mert nem szoktam zárni és nem egy "erős" délutános emberrel voltam. Valahogy érzetem hogy ma nem oké valami. Nem tudom összességében mennyi idő telt el, mig beért a délelőttös almanager. Semmi időérzékem nem volt. Tettem a dolgom mint egy robot. Betoppan Shana, neki is állt segiteni, felhivta Tashi családját, két fekete srác jött és elvitte őt. Utólag tudtam meg hogy a pasija volt az egyik. Maradtunk ismét ketten. Gondoltam minden oké, lassan megnyugodhatok, mikoris a nő beközölte hogy neki aztán fogalma sincs semmiről, sosem dolgozott még délután. Egy éve van itt, al-manager és nem tudja még a risztókódot sem amivelé bezárjuk a boltot. Ez még oké is volna, minden oké is voltna az egész ki...szott szituáció oké is volna! CSAK!!! Esküvő van... Minden emberke akit megpróbáltunk felhivni 1; nem vette fel 2; felvette de részeg volt. Szóval nem tudtuk meg mi a teendő, sem azt hogy mi a kód. A managerünk szabin volt, a helyettese elutazott ma délután a területi vezetőnk nem tudom miért de nem vette fel. Egy órán át hivogattunk mindenkit aki ebben a boltban dolgozik és SEMMIRE sem jutottunk. Végül egyszerre hárman jelentkeztek vissza, hogy itt a kód és néhány elszórt információt adtak a teendőkről. De addigra az én drága idegrendszerem már feladta. Nem, nem voltam ideges. Leszartam. Nem érdekelt. Improvizáltunk. Megcsináltuk amit úgy láttunk meg kell, rend volt, még nevettem is a végefelé és 11 óra 9 perckor úgy jelentkeztem ki, mint annak a rendje.

 

Ez csak egy nap volt. Egyetlen egy nap az egész letültendő fél évemből, amiből négy hónap már elmúlt. Egy nap ami talán szót sem érdemel. Mert sok ilyen napot húztam már le. Nem azért mert ugyanez történt, nem szokak az emberek hányni és nem szoktam egyedül maradni, hanem mert sok olyan nap volt, mikor úgy éreztem, leteszem a kis köpenyem, leteszem a kis hedsetem, megköszönöm a lehetőséget és kifáradok az ajtón. Sok nap volt mikor fáradt voltam a magam hibájából, nincs is jogom hogy azok miatt panaszkodjak. De páldául pont most augusztusban, a hiányzó részben amiről még nem irtam ugyebár történt, hogy baromi beteg voltam, de tényleg nagyon és nem mentem haza. Nem kéredzkedtem el előbb, nem hivtam be mást magam helyett. És soha nem tettem le a lantot mikor a pokolba kivántam az egészet egy-egy pusztán csak borzalmas napon. Hogy miért?
Mert vannak céljaim. Vannak álmaim. És ez itt az eszköz hogy megvalósitsam őket. Mikor lázasan álltam augusztusban a drive thru ablakában, megkérdeztem magam miért is csinálom én ezt? Miért nem megyek csak egyszerűen haza, ide haza a kis lakáskába, kapcsolom be a gépem, iszogatok teácskát és gyógyulok. Mert vár rám mondjuk LosAngeles, meg mondjuk LasVegas... A GrandCanyon... SanFrancisco. Várt rám egy hétvége NewYorkban...
Kit érdekel a láz? Kit érdekel ha a fejére omik a világ egy szépnapon? Tudom hogy baromira haragudtam volna magamra, ha csak egyetlen egyszer is hazamentem volna. Úgyértem hogy nem Magyarhonba, hanem csak melóból haza. Ez egy órabéres állás. Egy óra veszteség, egy vagyon veszteség. Nyolc órányi munkám már egy LosAngele-LasVegas jegy ára. Szóval egy napi munkától való elesés már elválaszt egy csomó mindentől.
Mindennek ellerére úgy tekintek magamra hogy nem vagyok kitartó tipus. Sosem voltam. Mikor a fejem fölé nő valami, eltaszitom és másfelé fordulok. Talán most, hogy "belekényszeritettem" magam a kitartásba jobban is megy. Továbbra sem vagyok hajlandó az életemet a munkára és pénzre koncentrálni. Nekem nem erről szól az élet. Annyian kérdezik hogy ha jobban kerestem németországban mint itt Amrerikában, akkor minek jöttem ki? Minek? Mert úgy éreztem dolgom van itt. Vagy inkább itt van dolgom. Eldobtam euroezreket élményekért. Utazásokért, kalandokért. Spontaneitásért, kivételes, speciális dolgokért. Németországban nem lettem volna ennyire kitartó. Szerettem volna venni egy új kocsit, persze, szóval volt cél, de mivel volt már egy kocsim és másikat venni nem volt életbevágó, lehetséges hogy feladtam volna.
Amerika megdolgoztat fizikálisan és lelkileg is az álmaimért. Küzdök. Sokszor érzem már a túlélést és nem az átélést. És pntosan ezért, a sok küzdésért érzem igazságtalannak azt, hogy mire eljutok a célig, elfáradok, belefáradok. Mikor Vivihez mentem Phillybe éreztem ezt először. Annyira nem jött össze egyszerűen és mire odaértünk hogy megvalósult kicsit össze kellett szednem magam hogy felébredjek, ember eljött a te időd, semmi más dolgod nincs immár, mint örülni! Ugyan ez volt most NewYorkkal. Annyira nem volt egyszerű, hogy végülis az utolsó pillanatokban fogtam fel hogy ott tartok, és megnyugodhatok végre.
Soszor kérdezték én miért jöttem ide. Ma kérdezte meg Shana is. Sőt igy kérdezte; Te most akkor végülis azért jüttél ide ki Amerikába és dolgoztál végig egy egész nyarat és még többet hogy utazgass? Válaszom ennyi volt; Jah.
Mindenkit más motivált. Engem ez, ezt mindenki tudhatja, nem titok. De kicsit felháborit a dolog, hogy ennyire csodálkoznak. Ezért is kérdeztem végül hogy miért gondolja minden amerikai hogy ide csak azér jön az európai, mert otthon szegény a soruk? Ugyanis mondta hogy ő azt gondolta pénzt gyűjteni jöttem., hogy hazavigyem.
A vicc az, hogy tulajdonképpen már most több minent láttam Amerikából mit sok amerikai. Ezek nem utazgatnak, helyhezragadtak. Shana múlt héten volt először AtlanticCityben, holott itt lakik tőle két órára. Én előbb jártam meg azt a várost, mint ő. Oké én sem jártam végig minden magyar települést, de a főbbeket igen. És mellette sok egyebet is. Szeretem az országom és érdekel, mindig is érdekelt. Ezek itt csak elvannak. No mindegy, nem is ez a lényeg.
Higgyétek el, szeretnék én egy baromi életvidám blogot irni, de nem szeretnék hamis lenni. Szeretem a kis életem itt, minden jóval és rosszal együtt.
Várom hogy elutazzak az Én Nagy Utamra, várom hogy hazamenjek a családomhoz, barátaimhoz. Leragadtam valahol középúton Európa és Amerika között. Lebegek az Atlanti óceán felett és hol ide osonnék, hol oda. Sok miértem van és sok kérdés nélküli válaszom. Sokmindent csináltam nagyon jól és sokmindent rontottam el. Bánni nem bánok semmit és ez az ami a legfontosabb. Nincs olyan nap, amit másként csináltam volna. Napról napra azthiszem hogy vége. Már nem jöhet itt semmi új, semmi nagyon jó, csak a szokásos vagy kevesebb annál. Aztán minden nap meglep valamivel. Igy most már pozitivabban nézek előre. El semmit sem várok, de valamit mindig várok. ;)

 

Ha szívem bomlott, bús malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.

 

Ha így szólok: már mehetek,
Nem jöhet már új, sem jó, sem rossz,
Ütő vágy éri szivemet.

 

Az élet már adott sokat,
Bódítót, furcsát és keservest,
De még valamit tartogat.

 

Ady Endre: Valami még készül

Szeptember tizenegy, kedd

Na helló!
Visszatértem az élők sorába már ami a blogolást illeti. Kezdeném rögtön azzal hogy nem kell aggódni, nem a klasszikus értelemben vett tragédia ért engem, hanem számitástechnikai. De nekem ez maga a világvége. A laptopom augusztus vége felé, egy hétfői napon, kómába esett, s azóta az orvosok sem tudtak rajta segiteni. Avagy elvittem szervizbe, de ahogyan itt semmiféle szolgáltatás nem kielégitő, nem meglepő hogy az én kicsikémet sem tudták megmenteni. Nos, igy rendeltem egy újat az ebay-ről, csak hogy menő amerikai módon vásároljak. Baromi jó vétel volt, még szerencse, hiszen egy váratlan és idegesitő kiadás.
A lényeg az egészben, hogy tán elvesztettem másfél évet az életemből. Fotók, dokumentumok, minden. Ebbe most nem akarok belemenni, mert egyszerűen nem tudok róla beszélni. Képtelen vagyok. Haha ez vicces visszaolvasra; KÉPTELEN. Szó szerint is. Nincsenek képek. Ahhh... :(

Szóval visszatértem és újult erővel leszek azon, hogy irjak nektek. Egykét baki lesz a gépezetben. Ez a szuper kis angol billentyűzet például ugy van kitalálva hogy a hosszú i szerintük egy tök fölösleges dolog, igy egyszerűen csak kihagyták... minden más nagyjából megvan. De elég nehéz ezen irni. Elnézést előre a helyesirási hibákért, de sajnos tuti lesz egy csomó.
Nem akarok rizsázni, ma nem. Ma komoly dolgokat akarok mondani.
Az első és legfontosabb dolog, hogy egy számomra fontos személynek ma van a születésnapja. Elnézést minden barátomtól akit esetleg nem emelgettem ki emiatt hogy szülinapos, de Vivi, az én Ms Pennsylvaniam jelenleg kiemelt figyelmet érdemel. Aki olvassa a blogom az tudja milyen jelentősége van neki az életemben, pláne az amerikai életemben. Kusza és különleges kis történetünk igazán összehozott minket. Aki lemaradt de érdekli;
http://oceanparty.blogspot.com/2012/07/philadelphia-baltimore-az-evtized.html
Valamikor tavasszal igéretet tettem neki, hogy a születésnapját együtt fogjuk ünnepelni. Valamikor tavasszal... Ez az a pont ami annyi furfangos érzést hoz elő. Azóta eltelt egy komplett nyár, mert bizony eltelt. A szivem és lelkem tele van egyfajta megmagyarázhatatlen feszültséggel. Amikor egyszerre érzel örömöt, szomorúságot, izgatottségot és mindent, de mindent egybemón. És ez egy ilyen furcsa nyomó érzést produkál s hiába vagy fáradt, a lábad menne  vinne valahová, te sem tudod hová. Történjen valami, legyen valami, különben megőrülsz. :)
Ezt érzem most.
Nem az én születésnapom van, de kb úgy érzem magam. Olyan izgatott vagyok mint egy kisgyerek. Szóval úgy alakult az élet, hogy nem vagyok ott, nem vagyok Philadelphiába. Nem is leszek reggel sem. Itteni idő szerint nézve vagy otthoni szerint... nem mindegy... de nah. Szóval részben nem tartottam meg az igéretem. De mégis. Pénteken este hatkor buszra pattanok, és meg sem állok NewYorkig. Éjfélre tán ott is leszek és másnap csatlakozik Vivi, illetve a barátnői és ott ünnepeljük meg őt. A világ fővárosában.  Ott ahol a szilvesztert is töltötte és ahol megannyiszor volt idén. Imádja. Nos, mi itt fogunk ereszdelahajam féle bulit csapni. Valahol Manhattanben.
Egy egész hétvégét töltök majd ott, lesz időm szétnézni és élvezkedni. Lesz időm egyedül is, és vele is. Magyarokkal, és ez a lényeg. Az élet igen furcsa.
Aztán van ebben valami szomorú is. Elmúlt a nyár és vele együtt sok minden. Sok dolog hagyott bennem nyomot. Már most érzem az a gyászos érzést, ami el fog önteni azon a napon, mikor a 39es lában talajt ér Budapesten. A sok viszontlátás csodaszép lesz, és baromira várom. De közben annyira megtanultam élni nélüle, ölelés és fizikális találkozás nélkül, hogy kicsit félek is tőle. Sok arc lesz újra velem szemben. Valósággal. De közben pedig elönt majd egy hatalmas és rendkivüli hiányérzet. Nem tudom, nem értem miért agyalok már most ezen, miért nem hagyom hogy vigyen a viz még két hónapig. Mert még ennyi időt leszek itt. Csak furcsa lesz, hogy felkelek, és ha kinézek az ablakon nem egy medencére nézek majd, meg a mögötte lévő szökőkutas tóra. Nem állnak majd a parkolókban Pontiac-ok Mustrangok, Camarok, Lincolnok Dodge-ok... Nem lesznek nyolc sávos autóutak és nem a Superfreshbe járok majd bevásárolni. Nem az óceánparton fogok esténként bulizni és nem angolul fogom megkérdezni hogy kérsz-e tejet vagy cukrot a kávédba. Nem a mexicói barátnőmmel fogok shoppingolni és nem a Marshallsban. Ha kedvem szottyan nem ugorhatok le az óceánpartra vagy éppen NewYorkba. Nem tolhatok be egy Dunkin-os fánkot és nem ihatok ingyen karamellás latte-t. Mert igen, úgy egy hónapja rószoktam. Utálom a kávét, de ez valahogy megtetszett. Sőt. Imádom. Persze nulla kávé ize van ahogyan én készitem. Olyan mint egy kakaó, csak karamellával.
Viszont! Helyette beülhetek a saját hiperszuper kis kocsimba, rátaposhatok a gázpedálra és mehetek világgá! Sőt azon is túl. Ha beszélgetek nem kell órákig gondolkozni, hogy magyarázzak el kifejtősebb dolgokat, vagy éppenséggel már az elég ha értik miről beszélek, mondjuk egy előadóról vagy kocsitipusról. Érdekes hogy a sokat fikázott Suzuki jelen van, de a franszia csodaautóknak semmi hire. Citroen? Peugeot? Renault? Azmiaz??? Egy világ ezek nélül. Semmi Opel, Fiat... Aztán a legfontosabb, hogy olyan emberekkel leszek körülvéve akiket szeretek és akik szeretnek. Nevethetek magyarul és egyszerűen csak ismerős helyen leszek. Jobban biztonságban érezve magam.
Tulajdonképpen az oka annak hogy ennyire elgondolkoztam az, hogy e hónap elsején volt fél éve, FÉL ÉVE hogy elhagytam Magyarországot, mint állandó lakhelyet s elindultam a hamubapogimmal szerencsétpróbálni. Szerencse... No, maradjunk annyiban hogy én vagyok a kovácsa. Fél évvel ezelőtt a németeknél raboskodtam, de egy vagyont kerestem. Ha a pénz motivált volna, akkor most is ott lennék, és már az autóeladó oldalakat nézegetném hogy megvegyem az új kocsimat. De...! Nem vagyok a németeknél, nem teszek félre havi szinten kisebb vagyonokat hanem már Amerikában vagyok, egy szintén szuper kis életszinvonallal és valóraváltott álmokkal. Nem fogok kocsit venni a félretett pénzemből, mert olyan tulajdonképpen nem létezik, mert elnyaralom. Megragadom a megragadhatót. Ide azért jöttem. Nem a pénz miatt.
Jövőre okosabb leszek. Nagyon remélem hogy ismét zöld utam lesz ide. Munkám lesz, azzal gond egy szál sincs. Kapjak vizumot és itt is vagyok. Pedig... nem olyan fényes ám az arany. Egy csomó baromi rossz dolog ért. És mégis vagyok annyira idióta hogy visszajöjjek. Persze nem mintha otthon nem érhetne, meg érne sok nehéz dolog, de azért könnyebb úgy gondolom otthon megoldani sokmindent.
Itt még egy fodrászhoz sem merek elmenni. És ez egyáltalán nem túlzás. A laptopom bemondta az uncsit, a szervizben meg a birkák sokat nem tudtak rajta segiteni. Félbetört egy fogam, és a saját kezemmel kellett kihúzzam a felét, hogy elkerüljem a rettenetesen drága fogorvost. A másik fele egyelőre, koppkoppkopp, köszöni szépen, jól van. Már eleve egy incsifincsi autóbalesettel indult az ittlétem és a melóval sem voltunk túl nagy barátságban. A kommunikáció egy nagyon erőfeszitő dolog volt és a társasági életem is jelentéktelen volt. Nem jött össze egy csomó dolog, vagy éppen nem akkor, amikor szerettem volna.
Az augusztus elrepült mint egy kismadár és most ősz van. Mikor elkeztem ez a bejegyzést irni itt még 10-e volt. Pontosan fél éve, ezen a napon találkoztam először Münchenben Szimivel, Vivi barátnőjével. Csudajó napot töltöttünk együtt és baromira sajnáltam hogy nem adatott meg nekünk hogy sűrűbben találkozzunk. Ő azóta áttette székhelyét Stuttgartba, szóval semmi sem a régi. Szétvitt minket a szél. Mindannyiónkat. Hihetetlen hogy eltelt egy fél év. Hihetetlen. Olyan érzésem van mintha éppencsak június lenne. Undoritóan gyorsan telik az idő.
Pontosan egy hónappal ezelőtt 11én, avagy majd mai nap folyamán, mert most még csak hajnal van, iszonyatosan boldog voltam, egy iszonyatosan jó napom volt és iszonyatosan hiányzik. Nincs azóta nap hogy ne gonolnék erre a napra. Nincs. És már el is telt egy hónap...  A mai naphoz sok mindet lehet viszonyitani, mi volt ekkor, mi volt akkor és amakkor. Két hete például éppenséggel Washingtonban voltam, megint. De csak rohanóban. Egy hete pedig lezárult a kedd esti Northbeaches bulizás, záróparty volt, ezentúl nem iszunk 1$-ért erőset és nem állunk a homokban miközben a mostanra haver banda játszik a szinpadon. A múlt heti volt az UTOLSÓ. És igen, megint elkeződött ennek az általam utált szónak a használata. Mintha meghalnánk. Persze sosem tudhatjuk, lehet hogy tényleg utolsó valami, de talán, remélhetőleg nem.
Kedd. A horoszkópom szerint a szerencsenapom. Nos, nem tudom jelentősége van-e ennek, köze van-e az asztrológiához, de annyit mondhatok, a keddek itt sokat jelentettek nekem. Oly sokat.
Holnap megy haza Adri anyukája, de már ma, kedden, elmennek innen Rehobothról, mert felmennek Baltimoreba. Két hétre kaptam egy kölcsönanyukát, egy szelet Magyarországot. Győri édest és gulyáslevet. Ez is elszállt és nem marad semmi. Csak a múlt, az emlékek és a mosolyom.
Olyan tragikus vagyok ma. Látszik hogy nem irtam egy ideje, elfogott a kifejthetnék. Igértem hogy fogok szolgálni beszámolóval hogy "mi hogy s mint" volt az elveszett egy hónapban, de ezt előbb el kellett mondanom. A minap történt egy szuper kis dolog velem, Vivivel zenéket küldözgettünk egymástnak a nosztalgia jegyében, majd egyszercsak véletlen elküldött egy számot, ami oly sokat jelent nekem. Április végén, mikor elmentünk bulizni a lányokkal Münchenben, volt egy szám ami beleivódott az agyamba és megannyiszor lüktetett benne és fogalmam sem volt mi lehet az. Próbáltam rátalálni de szöveg nincs benne, szóval mission impossible. Vivi mondta anno, hogy majd dúdoljam el neki, mert ő ebben profi és majd megmondja mi az. Nost ő biztosan profi, de én dúdolásban kevésbbé, szóval ennyit a zenéről. Erre most pont elküldte nekem. Én pont ő. Az én kis Münchenmániásom találta el pont a keresett "München számomat". És nem is csoda hogy "befordulok" mert ez a szám olyan lélekbehatoló fajta...
Tessék kedves publikum... hallgassátok a több mint négy hónapja elvesztett számomat;
http://www.youtube.com/watch?v=p450mjB3mxc
Azthiszem jónéhányan ismerik... Itt persze fingjuk sincs ki ez a fickó, mi ez a zene. Nos, én sem vagyok rajnogó, mint kiderülhetett, hiszen azt sem tudtam kié ez a szám, de tetszik na. És ismerem az előadót.
Tegnap elaludtam a laptoppal az ölemben itt a fotelban, ma szeretném ezt elkerülni igy hát most lefekszem.
 

Vivi, neked pedig nagyon boldog születésnapot! Idén különlegesen sokáig tart, 18 órán át. Szombaton iszünk az egészségedre Hobokenben, illetve megőrülünk kicsit a NewYorki éjszakában. És ami még szép lesz ebben, hogy pont ehhez a hétvégéhez képest két hónapja találkoztunk először a wilágwégi Wilmingtonban! haha Ohh és hozzá képest egy hónap múlva már javában LosAngelesben leszünk!

V&V

 

Mindenkinek kivánok egy nagyon szép keddet és emlékezzünk meg a 11 éve történt tragikus szeptember 11-ére is, hiszen hiába Amerika "baja", azért sok honfitársunk veszett oda a semmiért. Jaa igenn. és erről jut eszembe. Pontosan ma egy éve, hogy ültem a kis NyugatiTéri Subwayben és arról ábrándoztam, bárcsak Amerikában lehetnék. Kedves Tavalyi Én! Itt vagyok!

Újrakezdés

A mai nap egy új fejezet. Egy olyan új fejezet, ami igazából észrevehetetlen. Benyelődőtt egy egész hónap, másfél év és ennél sokkal tőbb minden. Mi történt igazából ma? Semmi. Csak megérkezett az új laptopom amit rendeltem.

Min mentem át az elmúlt hetekben? Igértem el fogom mesélni. Nem lesz egyszerü menet, de elmesélem.

Pontosan ma van egy hónapja hogy Atlantic City-ben kalandoztunk Adrival, és egy olyan borzasztóan jó két napunk volt hogy ihaj.

Az élet nem állt meg azóta sem. Ért egy kis tragédia, de remélem orvosolható. Megpróbálok újult erővel azon lenni, hogy a blog tovább létezzen ahogy annak lennie kell. Nemsokára lesz soksok időm és mesélek. Remélem nem hagytatok el, drága értékes olvasóim!